Ki tudja, hova vezet.
Ezt már nem is akartam továbbgondolni. Elfogott a kellemetlen érzés, megint nézem a Nőt, akit nem akarok, arra nem is szoktam nézni, én döntöttem el, szörny fejet nem nézek, az nem él, csak kő, szörny, és az is csak egy dedósnak, aki fél, megbeszéltük anyuval, de mert pörögtem még mindig, az alkonytól is felkavarva szálltam, talán hogy kárpótoljam magam a előző kudarcért, furán viháncolva, felvillanyozva és rosszkedvűen az jutott eszembe, most kihívom a Nőt egy kis farkasszemnézésre. És mivel nem élő, legyőzöm pucc paszta.
A legelején szinte büszke voltam.
Ehhez tudni kell, hogy előző nap vagy előző héten, csak igen-igen kevéssel előbb kaptam ki egy másik gyerektől ebben a játékban, aki ezt már tudta, én először játszottam, de komolyan meglepett, hogy nem én bírtam tovább, holott meg voltam győződve róla, már azért mentem bele, mert biztos voltam benne, nézésbe én győzök, mert engem mindenbe megvernek, de nézni azt tudok, már egyszer ki tud tovább nem pislogni-versenyben is győztem, de nem is erről van szó, hanem már ahogy kimondták, te tudsz farkasszemet nézni? és mutatták, úgy játszák, hogy mind a kettő azt hiszi magáról, hogy farkas, aztán összenéznek és kettő közül az győz, aki tovább állja másik tekintetét, és hát az is a farkas, mert a másik, hogy elkapja a szemét, azzal maga ismeri el: hiába szeretne az lenni, nem az, hanem nyuszi, farkasfogra való hülye, marha, szar és áldozat, na de most! gondoltam, ez a farkasszem-nézés pont jó alkalmas rá, hogy utána feltegyék maguknak a kérdést, nem vagyok-e én is, még farkasabb is, mint ők? Mert hát magamról egyébként ilyen súlyosan rossz - vagy jó? - véleményem volt már akkor is, úgy a szívem mélyén. Ragadozok.
Titokba.
De a farkasszemnézésben, mikor felajánlották, az még külön tetszett, hogy szembefarkas nem fenyegethet közben. Nem ijesztegethet. Nem is verekedhet. Nem csinálhat szabálytalant, mint mindig. Csak nézhet, nézhet, nézhet. Abban nyerni fogok. Születésem óta ezt az egyet játszom. Otthon és mindenütt. Nézem a felnőttek, nézem a titkosat. Álmomban se kapom el a szememet semmiről.
De az életben elkaptam.
Úgy láttam, hogy tényleg a farkas néz. Az volt a szemében. Tudott az úgy nézni. Lehet is úgy nézni, de én nem tudok. Ezt rögtön megéreztem, épphogycsak elkezdtük, berogytam azonnal. Nem is csak azért, hogy iszonyodva féltem, de már nem is akartam, ezt rögtön nem akartam, levegőt se kaptam, hogy meg meri csinálni, hogy így semmibe vesz, mint magát is ugyanúgy, az benne a farkas, ő most csak egy ordas, kegyetlen pillantás, ami beakasztja magát a szemembe, tép, harap, vájkál a tekintetemben, és szarik arra, hogy amögött én vagyok, épp az benne a játék, hogy aki öl, amögött nincs senki, azt kell játszani. Azért győz a farkas.
Hát akkor ezt így kell?
És most meg pont összetalálkozott a szemem a Nőével. Vagy hát úgy gondoltam. Holott én néztem a szemét. És még most is nézem. Szemezek egy nővel. Hát miért ne szemezhetnék legalább egy kővel? Ha csak egy kővel is, ha csak kő nővel is, de -
Azt hazudtam magamnak, csak farkasszemezek.
Még volt bennem szégyenérzet atájt. Tehát e kifogás nem abban volt hazugság, hogy tán nem volt igaz. Szörnyűmód igaz volt. Mint igaz e pillanat összes pillanata, ami ott egyben állt.
Mikor a szemébe tévedt véletlen a szemem.
