a szerelemről

A szex és a szerelem emberi viszonylatban elválaszthatatlan fogalmaiban az ember számára a tökéletes, mint olyan, adott. De ő maga, az ember nem tökéletes, nem befejezett, hanem nyitott lény. Az embernek mégis vagy éppen azért konfrontálnia kell a szexussal, és ez a számára, ellentétben más állatokkal, lehetséges a szerelem, a tudatos önátadás állapotában is. Ám az ember alkalmatlan a tökéletes (valóságos) nemiségre, az idilli szerelemre, mint megvalósított és állandó kapcsolati státusz fenntartására, jóllehet nem egyszerűen törekszik rá, de sóvárogja – vágyja - is azt!

Több, mint állat, valaki az, aki szerelmes.

Ráadásul – ez aztán az isteni tréfa – a szex és a szerelem állapota tökéletes, (el)ronthatatlan valóság. Ott van, ahol mi lenni szeretnénk – de mégsem vagyunk ott egészen, mivel nem vagyunk képesek tudni, gyakorlatilag és tartósan tudni, miről van szó bennünk és a másikban, mikor összetalálkozunk.

Tudni: ismerni, birtokolni birtokbavétel nélkül, nyitottan.

Szexus ott van, ahol az ember – még? – nincs, ha csak nem pillanatokra… Az a pillanat teremtő erejű: a fizikai valóságot változtatja meg.

Csak gyermeket tudunk csinálni, boldog világot nem.

Valónkat a szerelem, az embernek a szerelem érzésében való kompetenciája mértékében: önnön érzékisége műveltségi foka szerint építi, egy darabig, ám többnyire – mivel ez a kompetencia és műveltség gyarló - inkább pusztítja.

Az ember szerelemmel (szerelemnek hazudott szexxel) rombolja magát és a Másikat is - egy életen? - életek milliárdjain át. Ahányszor ember születik a világra, annyiszor hibátlan remekmű kezd hozzá a vizsgához. És bukik el, akár nemz, akár csupán csak élvez. Előbbi esetben szorozza a bukást, az utóbbiban osztja.

0 Response to “a szerelemről”


  • No Comments

Leave a Reply