1954-ben jelentkezett barátnak egy fiú.
Meg voltam hökkenve. Ki voltam kötve egy fához, mint a kecske. Nem, nem voltam kikötve, de már akkor úgy éreztem magam. Másnap ki is kötöttek, a bokámnál fogva. Kiharcoltam. Nagy formában voltam. Spontán fel a végpontra, gondolkodás nélkül, annyira már nem is tudok. Vastag duplaspárgát hurkoltak a bokámra a szökés utáni reggel, a spárgafonal végét meg az udvar közepi szilvafa ágaira kötötték, jó magasra, nehogy elérjem, kibogozzam, és még egyszer megszökjek.
Kinézték belőlem.
A gazda megérezte, veszélyes vagyok. Hazajött, már sötétben, lovaskocsival, az ÁVH éjszaka engedte ki, percig sem tétovázott: kistermetű öt éves létemre úgy elvert, mint kocsis a lovát, hiszen az volt. Pedig a felesége, aki a négy-öt nap alatt, amíg náluk voltam, pillanatról pillanatra kevésbé szeretett, éppen hogy őt féltve, ríva rimánkodott, most majd ezért visznek be, ne üsd. De az csak ütött. Dehogynem ütött, nem volt az eszénél. Káromkodva vert, ostorral először, aztán el is dobta, kézzel ütött, nagy pofonokat, nem mehetsz el innen, amíg nem visz el apád! Dühében sírt, amiért elfogadott nyári vendéggyereknek. Nem haragudtam rá. Abban a percben tudtam, hogy aki így bánik velem, pöttömnyi vendégével, az már búcsúzkodik. A maga módján.
Vergődik az állat.
Azt bámultam fél délelőtt. Ahogy lóg le a fáról a kötél.
0 Response to “a velem való barátság második kisérlete 1. rész: Veszélyes vagyok”