Archive for the 'a másik ember' Category

farkas szem

Ki tudja, hova vezet.

Ezt már nem is akartam továbbgondolni. Elfogott a kellemetlen érzés, megint nézem a Nőt, akit nem akarok, arra nem is szoktam nézni, én döntöttem el, szörny fejet nem nézek, az nem él, csak kő, szörny, és az is csak egy dedósnak, aki fél,  megbeszéltük anyuval, de mert pörögtem még mindig, az alkonytól is felkavarva szálltam, talán hogy kárpótoljam magam a előző kudarcért, furán viháncolva, felvillanyozva és rosszkedvűen az jutott eszembe,  most kihívom a Nőt egy kis farkasszemnézésre. És mivel nem élő, legyőzöm pucc paszta.

A legelején szinte büszke voltam.

Ehhez tudni kell, hogy előző nap vagy előző héten, csak igen-igen kevéssel előbb kaptam ki egy másik gyerektől ebben a játékban, aki ezt már tudta, én először játszottam, de komolyan meglepett, hogy nem én bírtam tovább, holott meg voltam győződve róla, már azért mentem bele, mert biztos voltam benne, nézésbe én győzök, mert engem mindenbe megvernek, de nézni azt tudok, már egyszer ki tud tovább nem pislogni-versenyben is győztem, de nem is erről van szó, hanem már ahogy kimondták, te tudsz farkasszemet nézni? és mutatták, úgy játszák, hogy mind a kettő azt hiszi magáról, hogy farkas, aztán összenéznek és kettő közül az győz, aki tovább állja másik tekintetét, és hát az is a farkas, mert a másik, hogy elkapja a szemét, azzal maga ismeri el: hiába szeretne az lenni, nem az, hanem nyuszi, farkasfogra való hülye, marha, szar és áldozat, na de most!  gondoltam, ez a farkasszem-nézés pont jó alkalmas rá, hogy utána feltegyék maguknak a kérdést, nem vagyok-e én is, még farkasabb is, mint ők?  Mert hát magamról egyébként ilyen súlyosan rossz - vagy jó? - véleményem volt már akkor is, úgy a szívem mélyén. Ragadozok.

Titokba.

De a farkasszemnézésben, mikor felajánlották, az még külön tetszett, hogy szembefarkas nem fenyegethet közben. Nem ijesztegethet. Nem is verekedhet. Nem csinálhat szabálytalant, mint mindig. Csak nézhet, nézhet, nézhet. Abban nyerni fogok. Születésem óta ezt az egyet játszom. Otthon és mindenütt. Nézem a felnőttek, nézem a titkosat. Álmomban se kapom el a szememet semmiről.

De az életben elkaptam.

Úgy láttam, hogy tényleg a farkas néz. Az volt a szemében. Tudott az úgy nézni. Lehet is úgy nézni, de én nem tudok. Ezt rögtön megéreztem, épphogycsak elkezdtük, berogytam azonnal. Nem is csak azért, hogy iszonyodva féltem, de már nem is akartam, ezt rögtön nem akartam, levegőt se kaptam, hogy meg meri csinálni, hogy így semmibe vesz, mint magát is ugyanúgy, az benne a farkas, ő most csak egy ordas, kegyetlen pillantás, ami beakasztja magát a szemembe, tép, harap, vájkál a tekintetemben, és szarik arra, hogy amögött én vagyok, épp az benne a játék, hogy aki öl, amögött nincs senki, azt kell játszani. Azért győz a farkas.

Hát akkor ezt így kell?

És most meg pont összetalálkozott a szemem a Nőével. Vagy hát úgy gondoltam. Holott én néztem a szemét. És még most is nézem. Szemezek egy nővel. Hát miért ne szemezhetnék legalább egy kővel? Ha csak egy kővel is, ha csak kő nővel is, de -

Azt hazudtam magamnak, csak farkasszemezek.

Még volt bennem szégyenérzet atájt. Tehát e kifogás nem abban volt hazugság, hogy tán nem volt igaz. Szörnyűmód igaz volt. Mint igaz e pillanat összes pillanata, ami ott egyben állt.

Mikor a szemébe tévedt véletlen a szemem.

4a05742apreview1

BEJÁRAT A SZEMÉBE

egy 2005 tájt elhangzott szabadelőadás írott változata - 5.

És most észrevettem, hogy a szeme lyukas.

A két szembogara egy-egy lyuk. Nyitott. Bevezet a falba. Be lehetne menni, ha valaki akar. A Kígyó hajú Nőnek. Mert ahogy még mindig a radiátorba kapaszkodva ingak ott, szédelgek, elhűlve, de erősen fejbe is koppintva a sose képzelt irányból ellentmondást nem tűrően érkező tiltástól, vagy mit mondjak, visszabeszédtől, hogy a levegő nem engedi kifigyelni magát, mikor nekem még mindig repülni és száguldani szeretne a lelkem, és tud is, mert fel vagyok gyorsulva, most élesebben látok, képes vagyok arra, hogy a Kígyó hajú Nőnek a szemébe benézzek, annyira ránézzek, hogy a két szemből egy lyuk lesz, és benézzek a lukba, igenis a lyukba, mert most be tudok, és ebből a szögből látszik, hogy itten egy lyuk van, végre-végre látom, mikor már azt hittem, hogy mitőlünk, innen azt nem is lehet látni, de ez a sötétedve leszálló esti levegő éppen arra jó, hogy lássam, mégse domború a szeme közepe, hanem sötét, attól látszik kereknek, hogy ottan egy lyuk van, bejárat kezdődik.

A SZEMBOGARA EGY LUK!

Ki tudja, hova vezet.

A Kígyó hajú Nő

egy 2005 tájt elhangzott szabadelőadás írott változata - 4.

Nem lehet észrevenni, hogy múlik az idő.

Álltam ott, döbbenten, nem merem azt mondani,  elgondolkodva, négy éves vagyok, nem gondolok semmire, az egész itt van bennem, de mintha az életnek oda lehetne ütni, ahol épp gondolok, nekem  most tényleg odasózott egyet. Még ki se kérhetem. Nem nyúlhatok hozzá. Annyira váratlan. Miért kell leckéztetni? Kicsit meg is bántott. Nézhetem és úgy se láthatom.

Szemmel láthatóan szemmel láthatatlan.

Az a délután a látás körül forgott.

Mert akkor az ablakban bambulva tovább, megakadt a szemem egy szemen. Amit én már azelőtt is láttam, de még hányszor. Egy nőnek a fejében.Csak a szemét nem láttam legalábbis tisztán. Ahhoz eddig magasan volt. A szeméről képtelen voltam eldönteni, az egy szemgolyó? Vagy éppen hogy lyuk?  Egy luk. Helyesebben kettő. Két lyuk kerek árnyéka.

Kis üregek befelé.

Egyik lyuk az egyik szeme helyén, a másik meg a másik szeme helyén?

Ez  egy olyan szörnyábrázolás volt. Helyesebben kettő. Csak a másik messzebb. Ez viszont majdnem szemben velem, csak hát ugye sajnos egy emelettel feljebb. Akit úgy hívott a család, a Kígyó hajú Nő.

A fejéről haj helyett kígyók omlottak alá, hajfürt-szerűen.

Régebbről ismertem. Már nem is néztem oda. Szép nő volt, amúgy. Csak a haja kígyó. Vagyis én úgy láttam. Messziről úgy látszik.Négy éves korunkban meg pláne. És a szeme is szép mandula vágású. De az egész feje mandula alakú. Álló mandula.

Úgy jött elő a házfalból az arca, mint a vízből.

Levelek is voltak a fején, a kígyók közt. Hínár levelek. De azt nem lehetett egy emeletről lejjebbről megmondani, van-e neki szeme. Vagy ottan csak lyuk az? Azért érdekes.

Azelőtt is gyakran néztem ezt az arcot.

Először úgy néztem, hogy tényleg nem is láttam.

Bambultam az ablak előtt, bambultam évek óta, sokszor egész napra szobába zárt kissrác, akinek ha nincs otthon az apja, mindjárt bemegy a szobájába, az ablaka elé, onnan kukucskál kifelé, felnőttesen elhúzza a függönyt, minél többet lásson, és elmereng akármin, hogyan játszanak az árnyékok a házfalak között, hogy ugrál a napfény ablaktól ablakig, hogy a falak közt a szél mekkorákat csapkod, de jó az alkonyati esőcsepegés is, vagy a nagy néma hóesés, a vad nyári jégeső, viharos kopogás, utána meg a langyos eső, zuhogás, a nyári fergeteg, a feltámadó orkán, ahogy a rossz szél rázza, mint egy csavargó suhanc, a nyitva felejtett ablakok kitámasztva felejtett redőnyeit! Szárazon zörögnek, köhögnek a rollók.

A szemben lévő házfalat nagyon kitanultam.

a velem való barátság második kisérlete 1. rész: Veszélyes vagyok

1954-ben jelentkezett barátnak egy fiú.

Meg voltam hökkenve. Ki voltam kötve egy fához, mint a kecske. Nem, nem voltam kikötve, de már akkor úgy éreztem magam. Másnap ki is kötöttek, a bokámnál fogva. Kiharcoltam. Nagy formában voltam. Spontán fel a végpontra, gondolkodás nélkül, annyira már nem is tudok. Vastag duplaspárgát hurkoltak a bokámra a szökés utáni reggel, a spárgafonal végét meg az udvar közepi szilvafa ágaira kötötték, jó magasra, nehogy elérjem, kibogozzam, és még egyszer megszökjek.

Kinézték belőlem.

A gazda megérezte, veszélyes vagyok. Hazajött, már sötétben, lovaskocsival, az ÁVH éjszaka engedte ki, percig sem tétovázott: kistermetű öt éves létemre úgy elvert, mint kocsis a lovát, hiszen az volt. Pedig a felesége, aki a négy-öt nap alatt, amíg náluk voltam, pillanatról pillanatra kevésbé szeretett, éppen hogy őt féltve, ríva rimánkodott, most majd ezért visznek be, ne üsd. De az csak ütött. Dehogynem ütött, nem volt az eszénél. Káromkodva vert, ostorral először, aztán el is dobta, kézzel ütött, nagy pofonokat, nem mehetsz el innen, amíg nem visz el apád! Dühében sírt, amiért elfogadott nyári vendéggyereknek. Nem haragudtam rá.  Abban a percben tudtam, hogy aki így bánik velem, pöttömnyi vendégével, az már búcsúzkodik. A maga módján.

Vergődik az állat.

Azt bámultam fél délelőtt. Ahogy lóg le a fáról a kötél.

Ki lesz a barátom?

A barátságról nem tudnám megmondani, hogy micsoda. Ebből is gondolom, hogy szent dolog.

A következőkben alighanem összevissza fogok beszélni. Barátsággal kapcsolatos élményeim meglehetősen kuszák. Nem is tudtam először, hogy ilyesmi van. Saját barát? Az volt az érzésem, erről még nem hallottam. Akkor én még karonülő bölcsödés voltam. Anyám a karjára vett, mikor rosszkedvem volt, vagy ő sietett.

Egy őszi, sötét szomorú estére emlékszem a Kossuth Lajos utcában, ami a mi világunkban egy főutca volt, mégpedig belvárosi, de akkor még nem tudtam, hogy hívják, egy (szerintem) kivilágított, forgalmas és riasztó-nagy utca, fáradtan zokogtam, totál elegem volt, a földre guggolva hisztériáztam, nem sokkal előbb jöttünk ki Fővárosi Tanács óvodájának Városház utcai kapuján - vagy még a bölcsődéből? – és nem hazafelé indultunk, nem akartam menni, el az otthonunktól nem akartam menni, haza akartam menni, ezért a karjára kapott, és a Kossuth Lajos utca túloldalára mutatott, a Szép utca felé, ahol ködös-sötét volt, nem láttam semmi vigasztalót, de ő erősködött: - Ott lakik a Tamás. Ott világít az ablaka, ott, nézd csak meg.

- Na és, na és. Menjünk haza már.

- Az lesz a barátod. Még nincs is barátod!

Ezen meghökkentem.

- És lesz? Kicsoda? Hol van? Nem látom.

Valamiért azt képzeltem, hogy anyám látja Tamást az ablakban, de én még azt az ablakot se látom. Az a kivilágított ablak az övék, amögött, ott játszik, vár a Tamás. Majd megyünk vendégségbe. És akkor játszotok.

Azt hittem, azt mondja, ezért jöttünk erre.

- Gyerünk! Akkor oda. Fel!

- Nem most. Ő már idősebb nálad. Kiváncsi rád. Barátok lesztek.

Még egyszer kértem, legalább mutassa meg, melyik az az ablak. De még akkor is csak a nagy fényességet láttam, szemben, a házfalon, nem a Tamást. Megmutatta, kiszámoltuk. Messze-messze, a túlsó ház falán erős villanyfény egy ablak mögött.

Elnémultam.

Kossuth Lajos utca

Szemem-szám elállt.

Hogy van egy Tamás, aki nagyobb nálam, de szívesen megismerkedik velem, hogy a barátom legyen, e hír belém fojtotta az amúgy nekem is kellemetlen sírást. Mintha rémlett volna. Izé néni fia. Találkoztunk egyszer, de csak épp. Nem volt időnk összebarátkozni. Na majd most. Mi az, hogy barát? Még ott helyben megkérdeztem erről az anyámat. Ne mondd, hogy nem tudod. Hogy lehet ilyet kérdezni. Letett. Hogy barát áll a házhoz, valamelyest talán lelkesített, de hogy neki akkor velem mihez lesz joga, és azért én majd mit kapok tőle cserébe, nagy kérdés maradt.

Nem volt barátom.

Vagy nem emlékszem egyetlenre se. Arra emlékszem, mit szerettem volna, hogy milyen legyen. Az én első barátom. Ne gúnyoljon ki. Én sem gúnyolom. Játszunk mindig együtt. Ne áruljon el. Alig vártam, hogy összebarátkozzunk. Szó szerint értettem. Megállunk egymással szemben, de nem közel. Csinál valamit, ami nekem tetszik, tesz egy kedvező ajánlatot. Viszonzom. Megörül. Még többet ad. Még nagyobbat adok vissza neki. Végül együtt a földre kuporodunk, és kezdődik a lázas, mámoros közös.

De nem találtam ilyen gyereket.

Mikor pár nap múlva megkérdeztem anyámtól, hogy mikor megyünk már az első barátomhoz, nem is értette, mit kérdezek. Ő ilyet nem mondott. Milyen Tamás? Még a barátnői fiai közt sincs Tamás. Valamit álmodtam. Miért nem barátkozok össze én valakivel? Mit csinálok az óvodában egész nap? Jó kérdés. Annyira utálom, hogy abban a pillanatban elfelejtem, mikor este kilépünk az ajtón, kikakálom a fejemből észrevétlenül.

az első barátom (lehetett volna)

Bocsánat, a legelső időkből egyetlen másik gyerekre emlékszem konkrétan, őrá mindig is emlékeztem, de ez nem sokkal az utolsó óvodás – vagy bölcsődés? - évem vége előtt történt. Az arcára nem is, csak az ajándékára. Közvetlenül leszerelés előtt történt.

A Szervita téri templom melletti ház pincéjébe voltunk bezárva napközben; az volt a Ratkó-korszak pót-kisdedovója; mikor nem a téren rohangáltattak, itt kellett szarokat enni, vagy csendespihenőzni. Egyetlen jó dolog volt itt, de az tényleg jó volt, mikor a dadák kinyitották a mennyezet alatt futó keskeny ablakcsíkot, titkon odalestünk, minthogy a járdára nézett pont, és egymás után mentek el a cipők a szemünk előtt. Csak a cipők. Ahány pár cipő ugye, annyi fazon, annyi figura. Mint a bábszínházban.

Megúnhatatlan volt.

Különösen a csendes pihenőnek nevezett erőszakos lefektetés végtelennek tetsző idejét tette könnyebbé, mivel a csoportnak az ablakkal szemben álltak az ágyai, és mikor látszólag a parancsnak engedelmeskedve, mintegy vezényszóra álomba estünk, igazából a szempilláink közti résen néztük a varázscipők mennyezeti táncát. Már aki. Átgondolva rémlik, hogy nem mindenki, csak még néhányan, meg én. De mi viszont folyton! A deviáns kisebbség.

Itt a zsák végre megtalálta a foltját: az egyik délutáni csendespihenő alatt, egy szorosan mellettem fekvő kissrác - iszonyúan összezsúfolva voltunk - kisérőszöveget súgdosott a cípők tánca alá, kvázi magában, de mégis nekem, mintha csak az ujját szopná, ami nagyon tetszett, megtiszteltetés volt számomra, beszél hozzám, de hiszen evvel ő barátságot kezdeményezett, én is mindjárt pusmogni kezdtem, magam elé, csak úgy.

Félhangosan, mindenféle megjegyzéseket tettünk a cipőkre, ahogy mennek.

Eközben ő megjegyezte, hogy egyébként már kétféleképp is be tudja fűzni a cipőjét és tud rá maslit kötni, ami őszinte ámulatot ébresztett bennem iránta, lerohantam, muti meg, taníts meg, ugyanis korabeli problémáim hosszú sorába illeszkedett az a kínos tény, hogy én nem tudtam hurokra kötni a cipőm, nem az, hogy maslis csokorra, de annyira se, hogy utána valahogy ki is tudjam nyitni.

És ne félóráig kelljen, őrületes munkával, sokszor másokat is, felnőtteket, akár idegeneket megkérve kigobozni, ha nekem kellett megkötni a cípőm, abból mindig bog lett, göcsörtös marhanagy, amit este aztán Anya bogozott ki dühöngve, ha tudott, és nem a körömollójával kellett levágnia, mikor esti fürdés előtt le kellett szegénynek vetkőztetnie.

Mert engem vetkőztetni kellett, az a tipus voltam (és vagyok), én szórakozottan álldogálok, ahova küldenek, mikor máson jár az eszem, és el is felejtem, miért álltam oda. Anya-kötötte masnival indultam a Tanácsba reggel, és aztán egy marhanagy boggal sántikáltam haza, mert a cipőm nyelve alá becsúszott a pertlim még a téren, délelőtt, aztán rendszeresen kimarta a csűdöm, mert nem mertem a cipőm megigazítani, nehogy utána maslira kelljen kötni.

Ez az új ismerősöm viszont, akit sose láttam többé, másnap őt egy másik csoportba tették, az első legjobb barátom lehetett volna, vagy csak álmodtam? Nem tudom, ügyesebb kezű rokonlélek volt, az ilyenek az életemben jönnek és eltűnnek, hányszor így volt, a nevét se tudom annak, aki paplan alatt megtanított a nagy mutatványra, amit Anya hiába mutatott, de hányszor.

Idegesen és kétségbeesetten, szerintem ő is ügyetlen volt, de mindegy, jó, nem voltál ügyetlen, hanem nagyon türelmetlen, és bizonytalan is, én is, jó, nem voltál türelmetlen, csak sietni kellett, épp mondom, a boldogságtól reszkető kezekkel - hogy fogsz majd örülni! – már a csendespihenő alatt tizenkétszer kötöttem be a cipőm maslira, ki-be, merő kedvtelésből, és egy magam-kötötte hetyke, kajla nagypertlivel indultam haza.

Lebegtem a büszkeségtől a Nagypapa mellett a Párisi utcában, egy pár cipőnek éreztem magam a sok közül.

Feldmár II. Hogyan bánjunk egy marslakóval?

Úgy is lehet mondani: 1957-ben marslakó lettem.

Kinyílt a szemem. Beláttam a probléma mélységeibe, holott nem voltam felkészülve rá. Beleéltem magam, lehet mondani, én beleájultam. Attól voltam és maradtam még vagy ötven évig beleájulva a magyar hétköznapokba, hogy úgy éreztem, ez a katasztrófa itt nem is gazdasági, kulturális, vagy történelmi természetű, nem is politikai. Annál sokkal mélyebb. Ez orvosolhatatlan. Utolsó stádium. Lehet élni benne, nem arról van szó, de nekem úgy tűnt, nem érdemes. Van, aki megszokja. De én nem tudom megszokni. De megszökni sem tudok. Feldmár se, csak úgy tesz. Valami állandó bujkálás van a szemében, ahogy az enyémben is. El tudom képzelni, el tudjuk képzelni.

Látni lehet.

Látszik a szemünkben: felismerjük egymást.

Ezzel magyarázom, hogy elég volt háromszor egymás után rámnéznie neki, ahogyan baktattunk ott, azon a kánikulai estén egymás mellett, harminc éve a József köruton. Hadartam, a magzati fejlődésemről szeretnék regényt írni, már vannak is bizonyos elképzeléseim a hogyanról, de élethalál-kérdés volna a számomra, ha elárulná nekem, ezzel Magyarországon nem foglalkoznak, hogy mi az, amit a magzat tud már, amikor még meg sem született? Mit vesz észre, mit hall meg, mit tud a valóságról? Nem levelezhetnénk?

Akkor jött haza másodszor ’56 óta, nem több mint egy hétre. Kurtán-gyorsan, idegesen, oldalról kétszer-háromszor a szemembe nézett, csak úgy mentünkben, jártunkban-keltünkben, az arcomba hajolt, többször is, megújra, mint egy komoly tekintetű, borzas, nagy madár. Végül azt kérdezte tőlem:

- Ráérsz ma éjszaka?

– Ráérek - dadogtam - Később is.

- Reggelig elmesélem, amit muszáj tudnod.

Felvetett fejjel rohant, én mellette: - Nem érek rá levelezni veled, most nyisd ki a füled – közölte, majd anélkül hogy a léptei sebességén változtatott volna, belefogott egy - de nem is egy! - nyolc különféle előadásba. Szemléltető skicceket firkált a házfalakra közben, volt neki krétája, nem tudom, honnan, de még kétszer nyomatékosan ajánlotta, hogy figyeljek. Ez rendes volt tőle. Bámész gyerek a lelkem. Közlekedési eszközök igénybevételére vonatkozó ötleteimet szóra se méltatta, hajnalig gyalogoltunk az orrunkkal előre.

Világos volt: rámnézett, és tudja, ki vagyok. Tisztában van a hibáimmal, ő sem titkolja a magáéit, neki is van lelke, noha egyáltalán nem akarja párhuzamba hozni az enyémmel, nincsen arra szükség.

Nem kellett beszélnünk egy csomó dologról. Erősebb vagyok, mint a félelmeim. Ő is. Ez a sok hátrányom között az előnyöm. Neki is. Megmutatta, mi volna a következő két-három lépcső számomra felfelé. Erre egy éjszakát áldozott, nem kevéssé azért, gondolom utólag, ha képes vagyok, lássam, az áldozat gazdagodás. Erősödés.

Azé a hajnal, aki fennmarad a másikért, hogy lássa.

Mire virradatkor eljutottunk a vári szobám nagyasztala sarkán a születési csata küzdelmeinek részletesen leskiccelt megvitatásáig, felsejlett előttem, hogy mi ikrek vagyunk mint ahogyan minden ember az ikre a másiknak, az a kérdés, hogy a placentájaként-e, akit később a szemétkosárba hajítanak, vagy túlélő-magzat szintén, életre ítélt.

A lebukott, aki felbukik. Most feljön.

Mivel ő már kiküzdötte magát a szemétkosárból, aznap éjjel a kedvemért a placenta szerepét választotta: le akart szakadni rólam, miután ellátott, ez a mester fok, ahol ő már akkor éjszaka-napozott, tehette, tudott vigyázni magára.

Mielőtt egyszer s mindenkorra kisétált volna az életemből, még felhúzott maga mellé.

Ráébresztett: ahova most felhúzott, azt a szintet már elértem, mielőtt vele találkoztam volna, azért is botlottunk össze, azért értem meg a szavait, én is ott vagyok, ahol ő. De hogy innen tovább tudok-e még mászni, ha most elmegy, vagy itt maradok, mint Harold Lloyd a felhőkarcoló 99.emeleti párkányánaka keskeny peremén, hát az rajtam múlik.

Az ilyesmihez nem levelezni kell, nem visszafordulni, kérdezősködni kell, hanem vállalni a többit, mindent, egyedül. Még nagyon sok van hátra, mire megírom a Könyvet. A magzat nem vár, amikor jönnie kell, akkor majd kijön, vagy előbb belepusztul. Azonnal azt teszi, ami nem a halál. Vagy meghal - ha nem életképes.

Nem könnyű azt tenni, amit spontán kell tenni; ha még nincs bennem annyi, hogy bármelyik éjszakámat habozás nélkül a a másiknak adjam. És ha bennem ez nem a vajúdás aktivitása, akkor még túl korán van, nekem. Neki nincs itt több dolga. Mondta, most megnézi a Napot a Várfok utca felől.

Kivilágosodott. Elment.


Feldmár I. Szégyen és szeretet

nagyon jó tanítóm mind a mai napig. Egyike azoknak, akikkel nem kell találkoznom ahhoz, hogy ne csak tanítómnak és gyógyítómnak is érezzem, hanem a barátom, ha talán én nem is vagyok a számára az. Ezt nem tudom. Nem valószinű, hogy emlékszik arra az éjszakára, amit hosszú beszélgetésben töltöttünk a pesti éjszakában, 1979 augusztusában. Előtte Karátson Gábor lakásán tartott előadást a gyöngéd születésről. Ennek most lesz éppen harminc éve, néhány hónap múlva. Azt se tudom, ő olvasta-e az én azóta írt könyveimet, akkor még nem volt egy sem, olvasott-e egyet legalább, Ha igen, vajon tetszettek-e neki? Emlékszik-e a nevemre?

Azon az éjszakán arra, amit önmagamnak hittem, nem figyelt. Viszont jónak találta a kérdéseimet. Azokra válaszolt. De hogy tetszett-e neki belőlem bármi is… Nem adta jelét. Miért is tette volna? Ez egyébként nem feltétele annak, hogy szeressem őt.

Örömmel vegyes meglepetéssel vettem észre pár éve a Toldi mozi könyvesénél debreceni egyetemistáknak tartott előadásai lejegyzett és kinyomtatott változatát. Azt mondta a könyves - akit addig nem ismertem, de ő engem igen - nos ez, úgy gondolja, nekem való. És tényleg. Azóta Feldmár minden újabb és újabb magyarul megjelenő könyvét megszerzem, elolvasom Ez mindannyiszor valahogy úgy fontos nekem, mintha az elvesztett legjobb barátomtól (mintha lenne olyan) kapnék levelet a túlvilágról.

Feldmár beszél magában mások előtt.

Én is szoktam ilyet csinálni. Nem nagyon játsza meg magát, csak annyira, hogy értsék. Jó humora van. Az ember azt szeretné, hogy ha értenék. Feldmár virtuóz a vele kapcsolatos játékszabályok érzékeltetésében. Nem érdekel a perszona-szereped, amit játszol, üzeni, engem csak te érdekelsz. Amit mondok, az nálam ugyanaz, mint aki vagyok. Nálad is úgy legyen. Nem is lehet másképp, már ha tényleg mondani akarsz valamit, üzeni. El akarom mondani a számomra éppen legfontosabbat, hogy te is mondd el valakinek, ami a számodra a legfontosabb. Hátha megérted, neked és a másiknak is mi ebben a jó.

A másik ember Feldmárt hidegen hagyja, de egy másik értelemben egyedül az érdekli, hogy találhatna vele kapcsolatot. A másik ember felvilágosításában talál vigaszra, aki ugyanakkora szarban van, mint ő, de még nem tanult meg helyesen gondolkodni e tényről. Mit lehet csinálni ilyenkor? Úgy gondolja, el kell mesélnie nekem a saját történetei közül azokat, amelyek valamilyen felismerésekre vezették.

Az valóban önzetlen ember – ezt azért megérthetjük, Feldmárt figyelve - aki nem hazudja, hogy lehetséges önzéstől mentesen önzetlennek lenni. És miért is kellene? Nem, ő nem tesz úgy, mint a politikusok szoktak, akik a választóikkal való találkozásaik alkalmával sosem felejtik el hangsúlyozni, hogy a választóikért végzett szolgálat motíválja őket mindenek felett. Feldmár ennek az ellenkezőjét mondja. Meg akar menekülni, de ez csak akkor sikerülhet, ha annak, aki hozzá fordul, segít. Hogy miért, azt csak ő tudja. Meg aki megérti ezt.

Feldmár Andrást úgy négy-öt éves kora tájt egy szép napon, az édesanyja megkérte, most egy darabig lakjon idegeneknél. De ne mondja senkinek se, hogy ő Feldmár Andris, valami más nevet mondjon, és ne hangoskodjon, mert akkor mindennek vége. Jó legyen. Ő, a mamája, amint tud, jön érte. Azzal már ott is hagyta. Nem tehetett mást. Következett az ostrom, a nyilas uralom. Túlélte, megúszta. Ügyes kicsi lurkó.

De a papa többé nem került elő – útja elvált a családjáétól talán már előbb, az is lehet -, ám a Feldmár mamája, az hazatámolygott Auschwitzból. Visszavette a gyermekét, no persze. De mind kevésbé volt megelégedve vele. Csalódnia kellett. Nem elég a rákosizmus, még ez az én furcsa, rosszkedvű kisfiam is. Szörnyű! Nevelőintézetbe kéne téged adnom, mondta neki gyakran, te nem vagy normális édes fiam.

Megáll az eszem!

Ma azt írja Feldmár minderről, hogy 1956-ban, a forradalom leverése után, amikor elhatározta, hogy „világot látok, akkor körülöttem, én úgy éreztem, hogy Magyarország egy nagy depresszióban él. Szerintem majdnem mindenki sírt a söre fölött, és mindenki nagyon csendben volt.”

Bámulatra méltó megfogalmazás.

A mondatban hallhatóvá válik a hangtalan és láthatatlan sírás, amit tisztán csak a gyerekek hallanak és látnak.

„Hogyha egy marslakó lejönne és azt mondaná nekem, hogy sokat hall a depresszióról, és szeretné tudni, hogy élhetne ő át egy valódi, mély depressziót, akkor azt tanácsolnám, hogy éljen Magyarországon ’56 előtt.”(F.A.: Szégyen és szeretet 99.o. Jaffa kiadó, Budapest 2008.)

Feldmárt 44-ben szúrta meg az élet, de a diadalmas felszabadulás után süllyedt mély rosszkedvbe. Világos. A gyermekek azt élik meg a legélesebben, amit a szüleik magukba nyelnek és amiről nem akarnak tudni, de ők, a kicsik kénytelenek, mivel ők még a szüleik részei.

Azt érzik, amit azok éreznének, ha érezni mernének.

A gyermekek arra kiváncsiak, ami titok, és éppen azért sejtik, hogy mi a felnőttek lelkének elzárt, sötét tartalma, mert azt ők még nem fogják fel. Érzik.

Látják, mint a médiumok.

Én meg éppenhogy a forradalom ripsz-ropsz leverése után, ‘58-59-ben zuhantam a pokol fenekére. A felnőttekkel együtt. Csakhogy ők értették, miért kell úgy csinálni, mintha mi sem történt volna. Hogy mi történik most. Bár nem akartak tudni róla. Kissé belebolondultak Se lát se hall Ország folyó ügyeibe.

Úgy tettek, mintha még újra lehetne itt bármit kezdeni.

Én ezt nem így láttam. Szűköltem a kíntól, hogy nem merem gondolni, amit látnom kell. Nekem még hátra volt a fekete leves, amit Feldmár a maga részéről ’44-ben és ’45-ben meg hát azután, gyöngyvirágtól lombhullásig engedelmesen, az utolsó kortyig kikanalazott. Aztán elbújdosott.