Archive for the 'barát' Category

a velem való barátság második kisérlete 1. rész: Veszélyes vagyok

1954-ben jelentkezett barátnak egy fiú.

Meg voltam hökkenve. Ki voltam kötve egy fához, mint a kecske. Nem, nem voltam kikötve, de már akkor úgy éreztem magam. Másnap ki is kötöttek, a bokámnál fogva. Kiharcoltam. Nagy formában voltam. Spontán fel a végpontra, gondolkodás nélkül, annyira már nem is tudok. Vastag duplaspárgát hurkoltak a bokámra a szökés utáni reggel, a spárgafonal végét meg az udvar közepi szilvafa ágaira kötötték, jó magasra, nehogy elérjem, kibogozzam, és még egyszer megszökjek.

Kinézték belőlem.

A gazda megérezte, veszélyes vagyok. Hazajött, már sötétben, lovaskocsival, az ÁVH éjszaka engedte ki, percig sem tétovázott: kistermetű öt éves létemre úgy elvert, mint kocsis a lovát, hiszen az volt. Pedig a felesége, aki a négy-öt nap alatt, amíg náluk voltam, pillanatról pillanatra kevésbé szeretett, éppen hogy őt féltve, ríva rimánkodott, most majd ezért visznek be, ne üsd. De az csak ütött. Dehogynem ütött, nem volt az eszénél. Káromkodva vert, ostorral először, aztán el is dobta, kézzel ütött, nagy pofonokat, nem mehetsz el innen, amíg nem visz el apád! Dühében sírt, amiért elfogadott nyári vendéggyereknek. Nem haragudtam rá.  Abban a percben tudtam, hogy aki így bánik velem, pöttömnyi vendégével, az már búcsúzkodik. A maga módján.

Vergődik az állat.

Azt bámultam fél délelőtt. Ahogy lóg le a fáról a kötél.

Ki lesz a barátom?

A barátságról nem tudnám megmondani, hogy micsoda. Ebből is gondolom, hogy szent dolog.

A következőkben alighanem összevissza fogok beszélni. Barátsággal kapcsolatos élményeim meglehetősen kuszák. Nem is tudtam először, hogy ilyesmi van. Saját barát? Az volt az érzésem, erről még nem hallottam. Akkor én még karonülő bölcsödés voltam. Anyám a karjára vett, mikor rosszkedvem volt, vagy ő sietett.

Egy őszi, sötét szomorú estére emlékszem a Kossuth Lajos utcában, ami a mi világunkban egy főutca volt, mégpedig belvárosi, de akkor még nem tudtam, hogy hívják, egy (szerintem) kivilágított, forgalmas és riasztó-nagy utca, fáradtan zokogtam, totál elegem volt, a földre guggolva hisztériáztam, nem sokkal előbb jöttünk ki Fővárosi Tanács óvodájának Városház utcai kapuján - vagy még a bölcsődéből? – és nem hazafelé indultunk, nem akartam menni, el az otthonunktól nem akartam menni, haza akartam menni, ezért a karjára kapott, és a Kossuth Lajos utca túloldalára mutatott, a Szép utca felé, ahol ködös-sötét volt, nem láttam semmi vigasztalót, de ő erősködött: - Ott lakik a Tamás. Ott világít az ablaka, ott, nézd csak meg.

- Na és, na és. Menjünk haza már.

- Az lesz a barátod. Még nincs is barátod!

Ezen meghökkentem.

- És lesz? Kicsoda? Hol van? Nem látom.

Valamiért azt képzeltem, hogy anyám látja Tamást az ablakban, de én még azt az ablakot se látom. Az a kivilágított ablak az övék, amögött, ott játszik, vár a Tamás. Majd megyünk vendégségbe. És akkor játszotok.

Azt hittem, azt mondja, ezért jöttünk erre.

- Gyerünk! Akkor oda. Fel!

- Nem most. Ő már idősebb nálad. Kiváncsi rád. Barátok lesztek.

Még egyszer kértem, legalább mutassa meg, melyik az az ablak. De még akkor is csak a nagy fényességet láttam, szemben, a házfalon, nem a Tamást. Megmutatta, kiszámoltuk. Messze-messze, a túlsó ház falán erős villanyfény egy ablak mögött.

Elnémultam.

Kossuth Lajos utca

Szemem-szám elállt.

Hogy van egy Tamás, aki nagyobb nálam, de szívesen megismerkedik velem, hogy a barátom legyen, e hír belém fojtotta az amúgy nekem is kellemetlen sírást. Mintha rémlett volna. Izé néni fia. Találkoztunk egyszer, de csak épp. Nem volt időnk összebarátkozni. Na majd most. Mi az, hogy barát? Még ott helyben megkérdeztem erről az anyámat. Ne mondd, hogy nem tudod. Hogy lehet ilyet kérdezni. Letett. Hogy barát áll a házhoz, valamelyest talán lelkesített, de hogy neki akkor velem mihez lesz joga, és azért én majd mit kapok tőle cserébe, nagy kérdés maradt.

Nem volt barátom.

Vagy nem emlékszem egyetlenre se. Arra emlékszem, mit szerettem volna, hogy milyen legyen. Az én első barátom. Ne gúnyoljon ki. Én sem gúnyolom. Játszunk mindig együtt. Ne áruljon el. Alig vártam, hogy összebarátkozzunk. Szó szerint értettem. Megállunk egymással szemben, de nem közel. Csinál valamit, ami nekem tetszik, tesz egy kedvező ajánlatot. Viszonzom. Megörül. Még többet ad. Még nagyobbat adok vissza neki. Végül együtt a földre kuporodunk, és kezdődik a lázas, mámoros közös.

De nem találtam ilyen gyereket.

Mikor pár nap múlva megkérdeztem anyámtól, hogy mikor megyünk már az első barátomhoz, nem is értette, mit kérdezek. Ő ilyet nem mondott. Milyen Tamás? Még a barátnői fiai közt sincs Tamás. Valamit álmodtam. Miért nem barátkozok össze én valakivel? Mit csinálok az óvodában egész nap? Jó kérdés. Annyira utálom, hogy abban a pillanatban elfelejtem, mikor este kilépünk az ajtón, kikakálom a fejemből észrevétlenül.

az első barátom (lehetett volna)

Bocsánat, a legelső időkből egyetlen másik gyerekre emlékszem konkrétan, őrá mindig is emlékeztem, de ez nem sokkal az utolsó óvodás – vagy bölcsődés? - évem vége előtt történt. Az arcára nem is, csak az ajándékára. Közvetlenül leszerelés előtt történt.

A Szervita téri templom melletti ház pincéjébe voltunk bezárva napközben; az volt a Ratkó-korszak pót-kisdedovója; mikor nem a téren rohangáltattak, itt kellett szarokat enni, vagy csendespihenőzni. Egyetlen jó dolog volt itt, de az tényleg jó volt, mikor a dadák kinyitották a mennyezet alatt futó keskeny ablakcsíkot, titkon odalestünk, minthogy a járdára nézett pont, és egymás után mentek el a cipők a szemünk előtt. Csak a cipők. Ahány pár cipő ugye, annyi fazon, annyi figura. Mint a bábszínházban.

Megúnhatatlan volt.

Különösen a csendes pihenőnek nevezett erőszakos lefektetés végtelennek tetsző idejét tette könnyebbé, mivel a csoportnak az ablakkal szemben álltak az ágyai, és mikor látszólag a parancsnak engedelmeskedve, mintegy vezényszóra álomba estünk, igazából a szempilláink közti résen néztük a varázscipők mennyezeti táncát. Már aki. Átgondolva rémlik, hogy nem mindenki, csak még néhányan, meg én. De mi viszont folyton! A deviáns kisebbség.

Itt a zsák végre megtalálta a foltját: az egyik délutáni csendespihenő alatt, egy szorosan mellettem fekvő kissrác - iszonyúan összezsúfolva voltunk - kisérőszöveget súgdosott a cípők tánca alá, kvázi magában, de mégis nekem, mintha csak az ujját szopná, ami nagyon tetszett, megtiszteltetés volt számomra, beszél hozzám, de hiszen evvel ő barátságot kezdeményezett, én is mindjárt pusmogni kezdtem, magam elé, csak úgy.

Félhangosan, mindenféle megjegyzéseket tettünk a cipőkre, ahogy mennek.

Eközben ő megjegyezte, hogy egyébként már kétféleképp is be tudja fűzni a cipőjét és tud rá maslit kötni, ami őszinte ámulatot ébresztett bennem iránta, lerohantam, muti meg, taníts meg, ugyanis korabeli problémáim hosszú sorába illeszkedett az a kínos tény, hogy én nem tudtam hurokra kötni a cipőm, nem az, hogy maslis csokorra, de annyira se, hogy utána valahogy ki is tudjam nyitni.

És ne félóráig kelljen, őrületes munkával, sokszor másokat is, felnőtteket, akár idegeneket megkérve kigobozni, ha nekem kellett megkötni a cípőm, abból mindig bog lett, göcsörtös marhanagy, amit este aztán Anya bogozott ki dühöngve, ha tudott, és nem a körömollójával kellett levágnia, mikor esti fürdés előtt le kellett szegénynek vetkőztetnie.

Mert engem vetkőztetni kellett, az a tipus voltam (és vagyok), én szórakozottan álldogálok, ahova küldenek, mikor máson jár az eszem, és el is felejtem, miért álltam oda. Anya-kötötte masnival indultam a Tanácsba reggel, és aztán egy marhanagy boggal sántikáltam haza, mert a cipőm nyelve alá becsúszott a pertlim még a téren, délelőtt, aztán rendszeresen kimarta a csűdöm, mert nem mertem a cipőm megigazítani, nehogy utána maslira kelljen kötni.

Ez az új ismerősöm viszont, akit sose láttam többé, másnap őt egy másik csoportba tették, az első legjobb barátom lehetett volna, vagy csak álmodtam? Nem tudom, ügyesebb kezű rokonlélek volt, az ilyenek az életemben jönnek és eltűnnek, hányszor így volt, a nevét se tudom annak, aki paplan alatt megtanított a nagy mutatványra, amit Anya hiába mutatott, de hányszor.

Idegesen és kétségbeesetten, szerintem ő is ügyetlen volt, de mindegy, jó, nem voltál ügyetlen, hanem nagyon türelmetlen, és bizonytalan is, én is, jó, nem voltál türelmetlen, csak sietni kellett, épp mondom, a boldogságtól reszkető kezekkel - hogy fogsz majd örülni! – már a csendespihenő alatt tizenkétszer kötöttem be a cipőm maslira, ki-be, merő kedvtelésből, és egy magam-kötötte hetyke, kajla nagypertlivel indultam haza.

Lebegtem a büszkeségtől a Nagypapa mellett a Párisi utcában, egy pár cipőnek éreztem magam a sok közül.