Archive for the 'idézet' Category

Az átlépés pillanata

Ariadne és Dionysos násza

“Ezüstös, könnyű halként
kifelé siklik sajkám…

-oda, az aranyló csodához, az önként sikló sajkához és urához. Ez pedig a szőlő Gazdája, aki a gyémánt metszőkéssel vár…(T.Gy.)

- a te nagy oldozód, ó lelkem, a névtelen - akinek eljövendő énekek találnak csak nevet!…

Ariadné:

/…/legkegyetlenebb vadász, te ismeretlen - isten.
/…/Engem akarsz? engem? engem - egészen?…

/…/Ó jöjj vissza, én ismeretlen istenem! én fájdalmam!
én végső boldogságom!…

/…/

Dionysos:

Légy okos, Ariadné!…
Kicsiny füleid vannak, az én füleim azok:
rejts okos szót beléjük! -
Nem kell-e előbb gyűlölniük egymást, akiknek szeretniük kell?…

Én vagyok a te labirintusod!”

*

“Hic inclusus vitam perdit.”
Az itt bezárt életet veszt.

Tatár György: Az öröklét gyűrűje
Nietzsche és az örök visszatérés gondolata
Gondolat, 1989

Dionysos maszkja

Lelkek százán át vezetett utam, vettem már búcsút, ismerem a szivettörő utolsó órákat…”

“A szív géniusza…a kísértések istene… a bizonyosságok született patkányfogója, akinek hangja minden lélek Alvilágáig alá tud szállni…a csábítás, aki a látszáshoz való értésben is remekel…”

“…szüntelenül rejtőző, szüntelen álarcot viselő, aki csak azért jelenik meg, mert a meg nem jelenés elárulná, akinek éppen megjelenő látszása a rejtekhelye.”

” Ó élet! Mint egy szempárba, úgy pillantok beléd. Amit látok belőled, az az, hogy te nézel engem: amit kitalálok belőled, az az, hogy te kitaláltál engem! ”


Fr. Nietzsche

A látható világegész maszkja (T. Gy. “Zarathustra” világképéről)

Az Ugyanannak örök visszatérése annyit jelent, hogy a Maszk mögött, amit a látható világegész hord, nincsen senki. A világ - maga ez a maszk: mindíg ugyanazt az egy szerepet játssza végig, mert ő maga ez a szerep. A hős egy öröklét óta játssza ezt a szerepet, és hazudja magának, hogy ez csak az ő szerepe, ő maga az előadás - ugyancsak képzelt vagy hazudott - szünetében vagy végén ő maga, akire akkor is várt egy másik szerep, ha esetleg sosem játszotta el.

Az örök visszatérés gondolásában a hős legbensőbb magánya önmaga is szerep, csak épp egy másik, mint a látható személyiség szerepe, de a két szerep végtelenül függ össze egymással, s most már mindkettő tudja, hogy maszkjuk mögött sosem volt és sosem lesz valaki más.

Tatár György: Az öröklét gyűrűje
Nietzsche és az örök visszatérés gondolata
Gondolat, 1989

Az utolsó emberről (Nietzsche, T. Gy. értelmezésében)

Minden pillanat egyben a múlt kezdete is: minden jelen - már mielőtt elmúlt volna – egy egész addigi világállapot lezárulása.

….azért az utolsó, mert utána már nem jön más. Az utolsó ember nyomán már mindíg csak az utolsó ember jön. Az utolsó ember él a legtovább.

„Ó jaj, eljön az idő, amikor az ember nem lövi többé sóvárgásának nyilát az emberen túlra, és ijjának húrja elfelejti a surrogást!/…./ Ó jaj, eljön az idő, amikor az ember nem szül többé csillagot. Jaj, eljön a legmegvetendőbb ember ideje, aki nem képes többé önmagát megvetni.” Fr. N.

Az utolsó időben él, melyet ha felválthatna egykor a saját eljövendő ideje, nem tekinthetnénk az utolsónak. De nem rendelkezik ilyennel. Épp a saját jövő hiányzik belőle.

A horizonton belül eső, látható jövő voltaképpen a jelen meghosszabbítása, ezt a jövőt a jelen még “megéri”. Az a jövő, ami e horizonton túl helyezkedik el, sosem jön el, mert emögött, meghosszabbított jelenén túl nincs semmi.

Ha a jelen nem indul el minden pillanatban a jövő felé, vagyis saját elmúlása felé, akkor valóban nem múlik el többé, de csak úgy, ahogy a múlt sem múlik el többé. A - magát az örökké eljövendőben lévő jövőtől elvágó - jelen múlttá válik.

Az utolsó ember voltaképpen nem most van, bizonyos értelemben sosincs jelene, mert szűntelen szökésben élve saját “átjárója” elől, megakadályozza, hogy benne jelen és lét jelen-létté egyesülhessen.

A lét az - a maga örök mozdulatlanságában - ahonnan /az utolsó ember/ megvetően lenéz a körben futó jelenekre, s a halott Isten képében tetszelegve teszi magának könnyűvé a “legnehezebb gondolatot”.

Miközben élete telik, folytonosan az örökkévalóság nem jelen lévő “szeletében” tartózkodik, őt csak megvilágítja a jelen fénye, mint egy holdat.

“Gyáva kézzel” tapogatódzva Ariadné fonalán, mondhatja, hogy “örök visszatérés van”, de nem mondhatja, hogy “örökké visszatérek”.

Tatár György: Az öröklét gyűrűje
Nietzsche és az örök visszatérés gondolata
Gondolat, 1989

Tatár Nietzsche-könyve olvasása közben

A megismerésről

…a tragikus megismerésben, mint sorsban, a tragikus megismerésnek szentelt életben mint tragédiában - a tulajdonképpeni történés a “kiderülés”, a megmutatkozás.

A tragikus hős sorsa az istenség ephipániájának helye. A tragédia során a daimon fokozatosan istenné “derül ki”, s ez a kiderülés egyben a hős alakjának felmorzsolása. A démon kérlelhetetlenül haladva valósítja meg magát a hős sorsán, mintegy a győztes isteni igazság lenyomatát alkotva meg rajta.

“Ó lelkem, tulcsordulón és súlyosan magasodsz most, szőlőtőként, duzzadt emlőkkel és sűrű, barnuló aranyfürtökkel; - sűrűn és súlyosan boldogságodtól, a bőségtől várakozón és várakozásodtól is szemérmesen.” Fr.N.

Egy másik világra irányuló kérdés feltétele egy másik világ.

“A válasz rendszerint megelőzi a kérdést.” Fr. N.

Tatár György: Az öröklét gyűrűje
Nietzsche és az örök visszatérés gondolata
Gondolat, 1989

Kierkegaard első mondata

Lásd, azért oly nehéz önmagunkat választanunk, mert ebben a választásban a tökéletes elkülönülés azonos a legmélyebb folytonossággal, s mert ez feltétlenül kizárja minden lehetőségét annak, hogy valami mássá váljunk, vagy inkább másvalakivé öltsük át magunkat.

És ha már felébred az emberben a szabadság szenvedélye – és ez a választások során ébred fel, mert a szabadság előfeltétele a választások vállalása -, akkor az ember önmagát választja, és mint az üdvösségéért, úgy küzd ezért a birtokáért, és épp ez az üdvössége.

S. Kierkegaard: Vagy-Vagy

Nietzsche utolsó mondata

„….Tisztelt professzor úr, végül is sokkal szívesebben volnék baseli egyetemi tanár, mint Isten; de nem mertem egyéni önzésemet olyan messze vinni, hogy miatta elmulasszam megteremteni a világot.

J. Burckhardtnak1889 január 6.-án
Samltliche Briefe 8, No. 256.

a velem való barátság második kisérlete 1. rész: Veszélyes vagyok

1954-ben jelentkezett barátnak egy fiú.

Meg voltam hökkenve. Ki voltam kötve egy fához, mint a kecske. Nem, nem voltam kikötve, de már akkor úgy éreztem magam. Másnap ki is kötöttek, a bokámnál fogva. Kiharcoltam. Nagy formában voltam. Spontán fel a végpontra, gondolkodás nélkül, annyira már nem is tudok. Vastag duplaspárgát hurkoltak a bokámra a szökés utáni reggel, a spárgafonal végét meg az udvar közepi szilvafa ágaira kötötték, jó magasra, nehogy elérjem, kibogozzam, és még egyszer megszökjek.

Kinézték belőlem.

A gazda megérezte, veszélyes vagyok. Hazajött, már sötétben, lovaskocsival, az ÁVH éjszaka engedte ki, percig sem tétovázott: kistermetű öt éves létemre úgy elvert, mint kocsis a lovát, hiszen az volt. Pedig a felesége, aki a négy-öt nap alatt, amíg náluk voltam, pillanatról pillanatra kevésbé szeretett, éppen hogy őt féltve, ríva rimánkodott, most majd ezért visznek be, ne üsd. De az csak ütött. Dehogynem ütött, nem volt az eszénél. Káromkodva vert, ostorral először, aztán el is dobta, kézzel ütött, nagy pofonokat, nem mehetsz el innen, amíg nem visz el apád! Dühében sírt, amiért elfogadott nyári vendéggyereknek. Nem haragudtam rá.  Abban a percben tudtam, hogy aki így bánik velem, pöttömnyi vendégével, az már búcsúzkodik. A maga módján.

Vergődik az állat.

Azt bámultam fél délelőtt. Ahogy lóg le a fáról a kötél.

ROUBAUD, Jacques: Költészet és emlékezet

A költészet nem gondolkodik.
A költészet nem mond semmit.
A költészet nem parafrazeálható.
A költészet azt mondja, amit azt mondva mond.
A költészet emlékezet.
A költészet a nyelv általi emlékezet.
A költészet a nyelv emlékezete.
A költészet a nyelvet a szám és a ritmus által beszéli
és a nyelvben a szám és a ritmus által beszél.

Én zsidó vagyok? Hogyhogy zsidó vagyok? Mi az? Sárga vagyok én, vagy zöld vagy kék vagy milyen? Éppen olyan testszín vagyok, mint a magyarok. Kinek az ideája volt, hogy én zsidó legyek? Nekem bizonyisten eszem ágába se volt, hogy zsidó leszek majd, ha megszületek. Itt várt a világon, ez a buta meglepetés. Mikor itt kiszálltam. Nekem itt zsidónak kell lenni. Miért? Én magamban, mikor nem gondolok erre, abszolúte nem vagyok zsidó, egy fiú vagyok, a szerelem a hazám, és az istenem a halál! És valaki rámnéz, és az tudja, hogy én zsidó vagyok. Mintha ránéznék valakire, akiről tudják, hogy az lopott egyszer! És nekem a szememmel ki kell tartanom ezt a vádat vagy ráfogást vagy elnézést vagy mi az, hogy az embert zsidónak veszik. És nekem úgy kell néznem, hogy igenis, rendben van, jól van, zsidó vagyok. Pedig énbennem ez egyáltalában nincs elintézve. Én az egész dologgal nem vagyok tisztában. Nem vagyok ebbe beleegyezve, se belenyugodva, csak ráhagyom, hogy zsidó vagyok, mit csináljak? Engem kérdeznek, mikor rám néznek. Mit feleljek? Én egyszerűen elnevetném magam: de kérlek, hisz ez egy őrült ostobaság, csak nem fogunk ebben az érdekes életben ilyesmivel is foglalkozni? Sokszor úgy voltam vele, mintha az egész csak egy rossz vicc lenne, amit énellenem találtak ki, hogy ilyen butaság miatt is szenvedjek. Egész életemben zsidó legyek! Tessék talán felosztani ezt, mint a katonaságot vagy mint egy közmunkát, mindenki szolgáljon, mondjuk, egy évet, mint zsidó, ha már okvetlenül kell valaki zsidó is legyen, azonkívül, hogy ember.