Archive for the 'idő' Category

BEJÁRAT A SZEMÉBE

Published on 2009. november 27. in Egy Könyv, idő, kezdetben, napló and nő. 0 Comments Tags: .

egy 2005 tájt elhangzott szabadelőadás írott változata - 5.

És most észrevettem, hogy a szeme lyukas.

A két szembogara egy-egy lyuk. Nyitott. Bevezet a falba. Be lehetne menni, ha valaki akar. A Kígyó hajú Nőnek. Mert ahogy még mindig a radiátorba kapaszkodva ingak ott, szédelgek, elhűlve, de erősen fejbe is koppintva a sose képzelt irányból ellentmondást nem tűrően érkező tiltástól, vagy mit mondjak, visszabeszédtől, hogy a levegő nem engedi kifigyelni magát, mikor nekem még mindig repülni és száguldani szeretne a lelkem, és tud is, mert fel vagyok gyorsulva, most élesebben látok, képes vagyok arra, hogy a Kígyó hajú Nőnek a szemébe benézzek, annyira ránézzek, hogy a két szemből egy lyuk lesz, és benézzek a lukba, igenis a lyukba, mert most be tudok, és ebből a szögből látszik, hogy itten egy lyuk van, végre-végre látom, mikor már azt hittem, hogy mitőlünk, innen azt nem is lehet látni, de ez a sötétedve leszálló esti levegő éppen arra jó, hogy lássam, mégse domború a szeme közepe, hanem sötét, attól látszik kereknek, hogy ottan egy lyuk van, bejárat kezdődik.

A SZEMBOGARA EGY LUK!

Ki tudja, hova vezet.

A Kígyó hajú Nő

Published on 2009. november 25. in Egy Könyv, idő, kezdetben and nő. 0 Comments Tags: .

egy 2005 tájt elhangzott szabadelőadás írott változata - 4.

Nem lehet észrevenni, hogy múlik az idő.

Álltam ott, döbbenten, nem merem azt mondani,  elgondolkodva, négy éves vagyok, nem gondolok semmire, az egész itt van bennem, de mintha az életnek oda lehetne ütni, ahol épp gondolok, nekem  most tényleg odasózott egyet. Még ki se kérhetem. Nem nyúlhatok hozzá. Annyira váratlan. Miért kell leckéztetni? Kicsit meg is bántott. Nézhetem és úgy se láthatom.

Szemmel láthatóan szemmel láthatatlan.

Az a délután a látás körül forgott.

Mert akkor az ablakban bambulva tovább, megakadt a szemem egy szemen. Amit én már azelőtt is láttam, de még hányszor. Egy nőnek a fejében.Csak a szemét nem láttam legalábbis tisztán. Ahhoz eddig magasan volt. A szeméről képtelen voltam eldönteni, az egy szemgolyó? Vagy éppen hogy lyuk?  Egy luk. Helyesebben kettő. Két lyuk kerek árnyéka.

Kis üregek befelé.

Egyik lyuk az egyik szeme helyén, a másik meg a másik szeme helyén?

Ez  egy olyan szörnyábrázolás volt. Helyesebben kettő. Csak a másik messzebb. Ez viszont majdnem szemben velem, csak hát ugye sajnos egy emelettel feljebb. Akit úgy hívott a család, a Kígyó hajú Nő.

A fejéről haj helyett kígyók omlottak alá, hajfürt-szerűen.

Régebbről ismertem. Már nem is néztem oda. Szép nő volt, amúgy. Csak a haja kígyó. Vagyis én úgy láttam. Messziről úgy látszik.Négy éves korunkban meg pláne. És a szeme is szép mandula vágású. De az egész feje mandula alakú. Álló mandula.

Úgy jött elő a házfalból az arca, mint a vízből.

Levelek is voltak a fején, a kígyók közt. Hínár levelek. De azt nem lehetett egy emeletről lejjebbről megmondani, van-e neki szeme. Vagy ottan csak lyuk az? Azért érdekes.

Azelőtt is gyakran néztem ezt az arcot.

Először úgy néztem, hogy tényleg nem is láttam.

Bambultam az ablak előtt, bambultam évek óta, sokszor egész napra szobába zárt kissrác, akinek ha nincs otthon az apja, mindjárt bemegy a szobájába, az ablaka elé, onnan kukucskál kifelé, felnőttesen elhúzza a függönyt, minél többet lásson, és elmereng akármin, hogyan játszanak az árnyékok a házfalak között, hogy ugrál a napfény ablaktól ablakig, hogy a falak közt a szél mekkorákat csapkod, de jó az alkonyati esőcsepegés is, vagy a nagy néma hóesés, a vad nyári jégeső, viharos kopogás, utána meg a langyos eső, zuhogás, a nyári fergeteg, a feltámadó orkán, ahogy a rossz szél rázza, mint egy csavargó suhanc, a nyitva felejtett ablakok kitámasztva felejtett redőnyeit! Szárazon zörögnek, köhögnek a rollók.

A szemben lévő házfalat nagyon kitanultam.

pörgés és alkonyat

Published on 2009. november 23. in Egy Könyv, idő and kezdetben. 0 Comments Tags: .

egy 2005 tájt elhangzott szabadelőadás írott változata - 3. rész

Volt egy másik kedvenc játékom is.

A sarkamra álltam, és addig pörögtem, amíg már nem tudtam, merre van a fönt és merre a lent. Ezt úgy játszottam, hogy kiálltam a szoba közepére, kitettem a kezeimet, és a sarkamon pörögtem, mind gyorsabban és gyorsabban, és közben azt kiabáltam, úszik a szoba, úszik a szoba, úszik a szoba, úszik a szoba! Mert a szoba, akkor úgy láttam, úszik körülöttem, a körvonalak összemosódnak, és nem is lehet megmondani, hogy én pörgök-e a szobában, vagy a szoba pörög bennem?

Mámorító volt, ragyogó.

Ezt is addig csináltam, amíg jól el nem szédültem és a földre nem rogytam. A két játék között csak az volt a különbség, hogy ezt általában másodiknak játszottam, mikor már futni fáradt voltam, de a szédítő játékot abbahagyni nem tudtam, és nem is akartam, még repültek és száguldottak bennem a képek, élesebben éreztem és láttam, érdekessé változott át az unalmas világ.

Egy ilyen nagy pörgés után az apám szobájában meghökkentő véletlenségből épphogy sikerült megkapaszkodnom a radiátorban, mikor az ablakon kipillantva, de még szédelegve rácsodálkoztam a szemerkélő alkonyatra. Mintha picikét sötétebb lenne, mint előbb. De még világos van. Vagy ez már sötét?

Most van sötétedés?

Van eleje annak?

Még belül pörögtem, fel voltam gyorsulva és átfutott rajtam, miért nem lehet látni, hogy mikor sötétedik? Biztos lehet látni, csak ahhoz idejében el kell kapni a pillanatot. Mint a radiátort. És összehasonlítani az előzővel. Amikor még valamivel világosabb volt. És így fogom meglátni, azt amit nehéz. Hogy sötétedik.

És akkor nekiálltam, volt bennem bátorság, megjegyeztem, vagyis azt hittem, megjegyzem, a levegő színét abban a pillanatban, ott túl az ablakon, és föltettem egy polcra vagy mit mondjak, magamban, aztán pislantottam egyet és újra megnéztem a levegő színét.

Határozottan sötétebb volt valamivel, mégse tudtam - még magamban sem! -  megfogalmazni, hogy mennyivel.  Nem tudtam összehasonlítani az előző pillanattal. Az már nem volt ott a polcon. Vagy mit mondjak. Holott odatettem. Most tettem oda. Láttam. Mégse tudom már.

A két pillanat különbsége - hogy is mondjam? - megjegyezhetetlen.

Hogy lehet az?

Hol az a pillanat, amikor megtörtént?

Hát láttam. És hol voltam akkor én, ha most már nem látom? Vagy hát hol vagyok most?

Amikor ezt látom.

szédület

Published on 2009. november 23. in Egy Könyv, emlékezet, idő, mozgás, transz and tudás. 0 Comments Tags: .

egy 2005-ben elhangzott szabad előadás írott változata - 2.

Ez az első olyan emlékem, amelyet teljes egészében megjegyeztem, úgy ahogyan történt. Három vagy négy éves lehettem, hogy  pontosan mennyi, arra nem emlékszem, de hát akkoriban még a számolással hadilábon álltam, a hónapok számát sem tudtam biztosan, az órát se ismertem, vagyis nem voltam biztos benne, hogy jól látom, mit mutat a számlap.  Erre a tényre viszont emlékszem. Az biztos, hogy még javában óvodás voltam, amikor egy nap,  már nem tudom miért, nem vittek be az óvodába.

Otthon maradtam kettesben nagyapámmal, beteg, leépülőfélben lévő öregemberrel.

Ez gyakran előfordult.  Nagypapa nem vitt be. Be kellett volna neki, de elfelejtette. Talán előző nap még náthás voltam. Náthásnak  lettem mondva. Vagyis megkérdezte tán, hogy be vagyok-e még náthásodva, mint aki abban reménykedik, hogy én azt mondom, igen, én pedig azt mondtam,  igen.

És utána kihasználtam az alkalmat, hogy körbeszaladgáljak.

Körlakásban laktunk.  Ha kinyitottam az összes ajtót, akkor körbe-körbe rohanhattam a lakásban, amíg csak el nem szédültem, és nem rogytam bele egy fotelba vagy  nem zuhantam  az apám szobájában a szőnyegre. Mint akit lelőttek a háborúban. Ezt az apám nem szerette nézni. Előtte nem volt szabad körberohangálni. De nekem kellett,  olyan volt, mintha a szabadban lennék, pótolta a játszóteret.

És ha csak a nagyapám volt otthon, akkor nem szóltak rám, vagy ha mégis, azt meg se hallottam, mert a nagypapa bonyolult okokból nem számított. Előtte nyugodtan  állandóan körbe rohangáltam. Élveztem, hogy a rohanástól teljesen bezsongok, és a végén vagy leesek, harmadik díj, vagy belelülök egy székbe vagy fotőjbe ami második díj, vagy belekapaszkodom valamibe, az első díj. A nyerés.

Úgy hívtam, ezt, addig futok, amíg meg nem halok, vagy meg nem menekülök.

Mind a kettő jó volt.