Archive for the 'képes' Category

farkas szem

Ki tudja, hova vezet.

Ezt már nem is akartam továbbgondolni. Elfogott a kellemetlen érzés, megint nézem a Nőt, akit nem akarok, arra nem is szoktam nézni, én döntöttem el, szörny fejet nem nézek, az nem él, csak kő, szörny, és az is csak egy dedósnak, aki fél,  megbeszéltük anyuval, de mert pörögtem még mindig, az alkonytól is felkavarva szálltam, talán hogy kárpótoljam magam a előző kudarcért, furán viháncolva, felvillanyozva és rosszkedvűen az jutott eszembe,  most kihívom a Nőt egy kis farkasszemnézésre. És mivel nem élő, legyőzöm pucc paszta.

A legelején szinte büszke voltam.

Ehhez tudni kell, hogy előző nap vagy előző héten, csak igen-igen kevéssel előbb kaptam ki egy másik gyerektől ebben a játékban, aki ezt már tudta, én először játszottam, de komolyan meglepett, hogy nem én bírtam tovább, holott meg voltam győződve róla, már azért mentem bele, mert biztos voltam benne, nézésbe én győzök, mert engem mindenbe megvernek, de nézni azt tudok, már egyszer ki tud tovább nem pislogni-versenyben is győztem, de nem is erről van szó, hanem már ahogy kimondták, te tudsz farkasszemet nézni? és mutatták, úgy játszák, hogy mind a kettő azt hiszi magáról, hogy farkas, aztán összenéznek és kettő közül az győz, aki tovább állja másik tekintetét, és hát az is a farkas, mert a másik, hogy elkapja a szemét, azzal maga ismeri el: hiába szeretne az lenni, nem az, hanem nyuszi, farkasfogra való hülye, marha, szar és áldozat, na de most!  gondoltam, ez a farkasszem-nézés pont jó alkalmas rá, hogy utána feltegyék maguknak a kérdést, nem vagyok-e én is, még farkasabb is, mint ők?  Mert hát magamról egyébként ilyen súlyosan rossz - vagy jó? - véleményem volt már akkor is, úgy a szívem mélyén. Ragadozok.

Titokba.

De a farkasszemnézésben, mikor felajánlották, az még külön tetszett, hogy szembefarkas nem fenyegethet közben. Nem ijesztegethet. Nem is verekedhet. Nem csinálhat szabálytalant, mint mindig. Csak nézhet, nézhet, nézhet. Abban nyerni fogok. Születésem óta ezt az egyet játszom. Otthon és mindenütt. Nézem a felnőttek, nézem a titkosat. Álmomban se kapom el a szememet semmiről.

De az életben elkaptam.

Úgy láttam, hogy tényleg a farkas néz. Az volt a szemében. Tudott az úgy nézni. Lehet is úgy nézni, de én nem tudok. Ezt rögtön megéreztem, épphogycsak elkezdtük, berogytam azonnal. Nem is csak azért, hogy iszonyodva féltem, de már nem is akartam, ezt rögtön nem akartam, levegőt se kaptam, hogy meg meri csinálni, hogy így semmibe vesz, mint magát is ugyanúgy, az benne a farkas, ő most csak egy ordas, kegyetlen pillantás, ami beakasztja magát a szemembe, tép, harap, vájkál a tekintetemben, és szarik arra, hogy amögött én vagyok, épp az benne a játék, hogy aki öl, amögött nincs senki, azt kell játszani. Azért győz a farkas.

Hát akkor ezt így kell?

És most meg pont összetalálkozott a szemem a Nőével. Vagy hát úgy gondoltam. Holott én néztem a szemét. És még most is nézem. Szemezek egy nővel. Hát miért ne szemezhetnék legalább egy kővel? Ha csak egy kővel is, ha csak kő nővel is, de -

Azt hazudtam magamnak, csak farkasszemezek.

Még volt bennem szégyenérzet atájt. Tehát e kifogás nem abban volt hazugság, hogy tán nem volt igaz. Szörnyűmód igaz volt. Mint igaz e pillanat összes pillanata, ami ott egyben állt.

Mikor a szemébe tévedt véletlen a szemem.

4a05742apreview1

VALLOMÁS

Azt hiszem a szememről, hogy a szám.

sz-l-2aaa1

A számról meg azt, hogy a szemem.

Az átlépés pillanata

Ariadne és Dionysos násza

“Ezüstös, könnyű halként
kifelé siklik sajkám…

-oda, az aranyló csodához, az önként sikló sajkához és urához. Ez pedig a szőlő Gazdája, aki a gyémánt metszőkéssel vár…(T.Gy.)

- a te nagy oldozód, ó lelkem, a névtelen - akinek eljövendő énekek találnak csak nevet!…

Ariadné:

/…/legkegyetlenebb vadász, te ismeretlen - isten.
/…/Engem akarsz? engem? engem - egészen?…

/…/Ó jöjj vissza, én ismeretlen istenem! én fájdalmam!
én végső boldogságom!…

/…/

Dionysos:

Légy okos, Ariadné!…
Kicsiny füleid vannak, az én füleim azok:
rejts okos szót beléjük! -
Nem kell-e előbb gyűlölniük egymást, akiknek szeretniük kell?…

Én vagyok a te labirintusod!”

*

“Hic inclusus vitam perdit.”
Az itt bezárt életet veszt.

Tatár György: Az öröklét gyűrűje
Nietzsche és az örök visszatérés gondolata
Gondolat, 1989

Dionysos maszkja

Lelkek százán át vezetett utam, vettem már búcsút, ismerem a szivettörő utolsó órákat…”

“A szív géniusza…a kísértések istene… a bizonyosságok született patkányfogója, akinek hangja minden lélek Alvilágáig alá tud szállni…a csábítás, aki a látszáshoz való értésben is remekel…”

“…szüntelenül rejtőző, szüntelen álarcot viselő, aki csak azért jelenik meg, mert a meg nem jelenés elárulná, akinek éppen megjelenő látszása a rejtekhelye.”

” Ó élet! Mint egy szempárba, úgy pillantok beléd. Amit látok belőled, az az, hogy te nézel engem: amit kitalálok belőled, az az, hogy te kitaláltál engem! ”


Fr. Nietzsche

Az utolsó emberről (Nietzsche, T. Gy. értelmezésében)

Minden pillanat egyben a múlt kezdete is: minden jelen - már mielőtt elmúlt volna – egy egész addigi világállapot lezárulása.

….azért az utolsó, mert utána már nem jön más. Az utolsó ember nyomán már mindíg csak az utolsó ember jön. Az utolsó ember él a legtovább.

„Ó jaj, eljön az idő, amikor az ember nem lövi többé sóvárgásának nyilát az emberen túlra, és ijjának húrja elfelejti a surrogást!/…./ Ó jaj, eljön az idő, amikor az ember nem szül többé csillagot. Jaj, eljön a legmegvetendőbb ember ideje, aki nem képes többé önmagát megvetni.” Fr. N.

Az utolsó időben él, melyet ha felválthatna egykor a saját eljövendő ideje, nem tekinthetnénk az utolsónak. De nem rendelkezik ilyennel. Épp a saját jövő hiányzik belőle.

A horizonton belül eső, látható jövő voltaképpen a jelen meghosszabbítása, ezt a jövőt a jelen még “megéri”. Az a jövő, ami e horizonton túl helyezkedik el, sosem jön el, mert emögött, meghosszabbított jelenén túl nincs semmi.

Ha a jelen nem indul el minden pillanatban a jövő felé, vagyis saját elmúlása felé, akkor valóban nem múlik el többé, de csak úgy, ahogy a múlt sem múlik el többé. A - magát az örökké eljövendőben lévő jövőtől elvágó - jelen múlttá válik.

Az utolsó ember voltaképpen nem most van, bizonyos értelemben sosincs jelene, mert szűntelen szökésben élve saját “átjárója” elől, megakadályozza, hogy benne jelen és lét jelen-létté egyesülhessen.

A lét az - a maga örök mozdulatlanságában - ahonnan /az utolsó ember/ megvetően lenéz a körben futó jelenekre, s a halott Isten képében tetszelegve teszi magának könnyűvé a “legnehezebb gondolatot”.

Miközben élete telik, folytonosan az örökkévalóság nem jelen lévő “szeletében” tartózkodik, őt csak megvilágítja a jelen fénye, mint egy holdat.

“Gyáva kézzel” tapogatódzva Ariadné fonalán, mondhatja, hogy “örök visszatérés van”, de nem mondhatja, hogy “örökké visszatérek”.

Tatár György: Az öröklét gyűrűje
Nietzsche és az örök visszatérés gondolata
Gondolat, 1989

Tatár Nietzsche-könyve olvasása közben

A megismerésről

…a tragikus megismerésben, mint sorsban, a tragikus megismerésnek szentelt életben mint tragédiában - a tulajdonképpeni történés a “kiderülés”, a megmutatkozás.

A tragikus hős sorsa az istenség ephipániájának helye. A tragédia során a daimon fokozatosan istenné “derül ki”, s ez a kiderülés egyben a hős alakjának felmorzsolása. A démon kérlelhetetlenül haladva valósítja meg magát a hős sorsán, mintegy a győztes isteni igazság lenyomatát alkotva meg rajta.

“Ó lelkem, tulcsordulón és súlyosan magasodsz most, szőlőtőként, duzzadt emlőkkel és sűrű, barnuló aranyfürtökkel; - sűrűn és súlyosan boldogságodtól, a bőségtől várakozón és várakozásodtól is szemérmesen.” Fr.N.

Egy másik világra irányuló kérdés feltétele egy másik világ.

“A válasz rendszerint megelőzi a kérdést.” Fr. N.

Tatár György: Az öröklét gyűrűje
Nietzsche és az örök visszatérés gondolata
Gondolat, 1989

a velem való barátság második kisérlete 1. rész: Veszélyes vagyok

1954-ben jelentkezett barátnak egy fiú.

Meg voltam hökkenve. Ki voltam kötve egy fához, mint a kecske. Nem, nem voltam kikötve, de már akkor úgy éreztem magam. Másnap ki is kötöttek, a bokámnál fogva. Kiharcoltam. Nagy formában voltam. Spontán fel a végpontra, gondolkodás nélkül, annyira már nem is tudok. Vastag duplaspárgát hurkoltak a bokámra a szökés utáni reggel, a spárgafonal végét meg az udvar közepi szilvafa ágaira kötötték, jó magasra, nehogy elérjem, kibogozzam, és még egyszer megszökjek.

Kinézték belőlem.

A gazda megérezte, veszélyes vagyok. Hazajött, már sötétben, lovaskocsival, az ÁVH éjszaka engedte ki, percig sem tétovázott: kistermetű öt éves létemre úgy elvert, mint kocsis a lovát, hiszen az volt. Pedig a felesége, aki a négy-öt nap alatt, amíg náluk voltam, pillanatról pillanatra kevésbé szeretett, éppen hogy őt féltve, ríva rimánkodott, most majd ezért visznek be, ne üsd. De az csak ütött. Dehogynem ütött, nem volt az eszénél. Káromkodva vert, ostorral először, aztán el is dobta, kézzel ütött, nagy pofonokat, nem mehetsz el innen, amíg nem visz el apád! Dühében sírt, amiért elfogadott nyári vendéggyereknek. Nem haragudtam rá.  Abban a percben tudtam, hogy aki így bánik velem, pöttömnyi vendégével, az már búcsúzkodik. A maga módján.

Vergődik az állat.

Azt bámultam fél délelőtt. Ahogy lóg le a fáról a kötél.

Én zsidó vagyok? Hogyhogy zsidó vagyok? Mi az? Sárga vagyok én, vagy zöld vagy kék vagy milyen? Éppen olyan testszín vagyok, mint a magyarok. Kinek az ideája volt, hogy én zsidó legyek? Nekem bizonyisten eszem ágába se volt, hogy zsidó leszek majd, ha megszületek. Itt várt a világon, ez a buta meglepetés. Mikor itt kiszálltam. Nekem itt zsidónak kell lenni. Miért? Én magamban, mikor nem gondolok erre, abszolúte nem vagyok zsidó, egy fiú vagyok, a szerelem a hazám, és az istenem a halál! És valaki rámnéz, és az tudja, hogy én zsidó vagyok. Mintha ránéznék valakire, akiről tudják, hogy az lopott egyszer! És nekem a szememmel ki kell tartanom ezt a vádat vagy ráfogást vagy elnézést vagy mi az, hogy az embert zsidónak veszik. És nekem úgy kell néznem, hogy igenis, rendben van, jól van, zsidó vagyok. Pedig énbennem ez egyáltalában nincs elintézve. Én az egész dologgal nem vagyok tisztában. Nem vagyok ebbe beleegyezve, se belenyugodva, csak ráhagyom, hogy zsidó vagyok, mit csináljak? Engem kérdeznek, mikor rám néznek. Mit feleljek? Én egyszerűen elnevetném magam: de kérlek, hisz ez egy őrült ostobaság, csak nem fogunk ebben az érdekes életben ilyesmivel is foglalkozni? Sokszor úgy voltam vele, mintha az egész csak egy rossz vicc lenne, amit énellenem találtak ki, hogy ilyen butaság miatt is szenvedjek. Egész életemben zsidó legyek! Tessék talán felosztani ezt, mint a katonaságot vagy mint egy közmunkát, mindenki szolgáljon, mondjuk, egy évet, mint zsidó, ha már okvetlenül kell valaki zsidó is legyen, azonkívül, hogy ember.


rendszer és tapasztalat

Megérdemelt munka után minden dolgozót, élenjáró kommunista embert várja a rántotta. Brókert a tapas.

Egy pohár tej, tiszta fej.

Feldmár I. Szégyen és szeretet

nagyon jó tanítóm mind a mai napig. Egyike azoknak, akikkel nem kell találkoznom ahhoz, hogy ne csak tanítómnak és gyógyítómnak is érezzem, hanem a barátom, ha talán én nem is vagyok a számára az. Ezt nem tudom. Nem valószinű, hogy emlékszik arra az éjszakára, amit hosszú beszélgetésben töltöttünk a pesti éjszakában, 1979 augusztusában. Előtte Karátson Gábor lakásán tartott előadást a gyöngéd születésről. Ennek most lesz éppen harminc éve, néhány hónap múlva. Azt se tudom, ő olvasta-e az én azóta írt könyveimet, akkor még nem volt egy sem, olvasott-e egyet legalább, Ha igen, vajon tetszettek-e neki? Emlékszik-e a nevemre?

Azon az éjszakán arra, amit önmagamnak hittem, nem figyelt. Viszont jónak találta a kérdéseimet. Azokra válaszolt. De hogy tetszett-e neki belőlem bármi is… Nem adta jelét. Miért is tette volna? Ez egyébként nem feltétele annak, hogy szeressem őt.

Örömmel vegyes meglepetéssel vettem észre pár éve a Toldi mozi könyvesénél debreceni egyetemistáknak tartott előadásai lejegyzett és kinyomtatott változatát. Azt mondta a könyves - akit addig nem ismertem, de ő engem igen - nos ez, úgy gondolja, nekem való. És tényleg. Azóta Feldmár minden újabb és újabb magyarul megjelenő könyvét megszerzem, elolvasom Ez mindannyiszor valahogy úgy fontos nekem, mintha az elvesztett legjobb barátomtól (mintha lenne olyan) kapnék levelet a túlvilágról.

Feldmár beszél magában mások előtt.

Én is szoktam ilyet csinálni. Nem nagyon játsza meg magát, csak annyira, hogy értsék. Jó humora van. Az ember azt szeretné, hogy ha értenék. Feldmár virtuóz a vele kapcsolatos játékszabályok érzékeltetésében. Nem érdekel a perszona-szereped, amit játszol, üzeni, engem csak te érdekelsz. Amit mondok, az nálam ugyanaz, mint aki vagyok. Nálad is úgy legyen. Nem is lehet másképp, már ha tényleg mondani akarsz valamit, üzeni. El akarom mondani a számomra éppen legfontosabbat, hogy te is mondd el valakinek, ami a számodra a legfontosabb. Hátha megérted, neked és a másiknak is mi ebben a jó.

A másik ember Feldmárt hidegen hagyja, de egy másik értelemben egyedül az érdekli, hogy találhatna vele kapcsolatot. A másik ember felvilágosításában talál vigaszra, aki ugyanakkora szarban van, mint ő, de még nem tanult meg helyesen gondolkodni e tényről. Mit lehet csinálni ilyenkor? Úgy gondolja, el kell mesélnie nekem a saját történetei közül azokat, amelyek valamilyen felismerésekre vezették.

Az valóban önzetlen ember – ezt azért megérthetjük, Feldmárt figyelve - aki nem hazudja, hogy lehetséges önzéstől mentesen önzetlennek lenni. És miért is kellene? Nem, ő nem tesz úgy, mint a politikusok szoktak, akik a választóikkal való találkozásaik alkalmával sosem felejtik el hangsúlyozni, hogy a választóikért végzett szolgálat motíválja őket mindenek felett. Feldmár ennek az ellenkezőjét mondja. Meg akar menekülni, de ez csak akkor sikerülhet, ha annak, aki hozzá fordul, segít. Hogy miért, azt csak ő tudja. Meg aki megérti ezt.

Feldmár Andrást úgy négy-öt éves kora tájt egy szép napon, az édesanyja megkérte, most egy darabig lakjon idegeneknél. De ne mondja senkinek se, hogy ő Feldmár Andris, valami más nevet mondjon, és ne hangoskodjon, mert akkor mindennek vége. Jó legyen. Ő, a mamája, amint tud, jön érte. Azzal már ott is hagyta. Nem tehetett mást. Következett az ostrom, a nyilas uralom. Túlélte, megúszta. Ügyes kicsi lurkó.

De a papa többé nem került elő – útja elvált a családjáétól talán már előbb, az is lehet -, ám a Feldmár mamája, az hazatámolygott Auschwitzból. Visszavette a gyermekét, no persze. De mind kevésbé volt megelégedve vele. Csalódnia kellett. Nem elég a rákosizmus, még ez az én furcsa, rosszkedvű kisfiam is. Szörnyű! Nevelőintézetbe kéne téged adnom, mondta neki gyakran, te nem vagy normális édes fiam.

Megáll az eszem!

Ma azt írja Feldmár minderről, hogy 1956-ban, a forradalom leverése után, amikor elhatározta, hogy „világot látok, akkor körülöttem, én úgy éreztem, hogy Magyarország egy nagy depresszióban él. Szerintem majdnem mindenki sírt a söre fölött, és mindenki nagyon csendben volt.”

Bámulatra méltó megfogalmazás.

A mondatban hallhatóvá válik a hangtalan és láthatatlan sírás, amit tisztán csak a gyerekek hallanak és látnak.

„Hogyha egy marslakó lejönne és azt mondaná nekem, hogy sokat hall a depresszióról, és szeretné tudni, hogy élhetne ő át egy valódi, mély depressziót, akkor azt tanácsolnám, hogy éljen Magyarországon ’56 előtt.”(F.A.: Szégyen és szeretet 99.o. Jaffa kiadó, Budapest 2008.)

Feldmárt 44-ben szúrta meg az élet, de a diadalmas felszabadulás után süllyedt mély rosszkedvbe. Világos. A gyermekek azt élik meg a legélesebben, amit a szüleik magukba nyelnek és amiről nem akarnak tudni, de ők, a kicsik kénytelenek, mivel ők még a szüleik részei.

Azt érzik, amit azok éreznének, ha érezni mernének.

A gyermekek arra kiváncsiak, ami titok, és éppen azért sejtik, hogy mi a felnőttek lelkének elzárt, sötét tartalma, mert azt ők még nem fogják fel. Érzik.

Látják, mint a médiumok.

Én meg éppenhogy a forradalom ripsz-ropsz leverése után, ‘58-59-ben zuhantam a pokol fenekére. A felnőttekkel együtt. Csakhogy ők értették, miért kell úgy csinálni, mintha mi sem történt volna. Hogy mi történik most. Bár nem akartak tudni róla. Kissé belebolondultak Se lát se hall Ország folyó ügyeibe.

Úgy tettek, mintha még újra lehetne itt bármit kezdeni.

Én ezt nem így láttam. Szűköltem a kíntól, hogy nem merem gondolni, amit látnom kell. Nekem még hátra volt a fekete leves, amit Feldmár a maga részéről ’44-ben és ’45-ben meg hát azután, gyöngyvirágtól lombhullásig engedelmesen, az utolsó kortyig kikanalazott. Aztán elbújdosott.