Bocsánat, a legelső időkből egyetlen másik gyerekre emlékszem konkrétan, őrá mindig is emlékeztem, de ez nem sokkal az utolsó óvodás – vagy bölcsődés? - évem vége előtt történt. Az arcára nem is, csak az ajándékára. Közvetlenül leszerelés előtt történt.
A Szervita téri templom melletti ház pincéjébe voltunk bezárva napközben; az volt a Ratkó-korszak pót-kisdedovója; mikor nem a téren rohangáltattak, itt kellett szarokat enni, vagy csendespihenőzni. Egyetlen jó dolog volt itt, de az tényleg jó volt, mikor a dadák kinyitották a mennyezet alatt futó keskeny ablakcsíkot, titkon odalestünk, minthogy a járdára nézett pont, és egymás után mentek el a cipők a szemünk előtt. Csak a cipők. Ahány pár cipő ugye, annyi fazon, annyi figura. Mint a bábszínházban.
Megúnhatatlan volt.
Különösen a csendes pihenőnek nevezett erőszakos lefektetés végtelennek tetsző idejét tette könnyebbé, mivel a csoportnak az ablakkal szemben álltak az ágyai, és mikor látszólag a parancsnak engedelmeskedve, mintegy vezényszóra álomba estünk, igazából a szempilláink közti résen néztük a varázscipők mennyezeti táncát. Már aki. Átgondolva rémlik, hogy nem mindenki, csak még néhányan, meg én. De mi viszont folyton! A deviáns kisebbség.
Itt a zsák végre megtalálta a foltját: az egyik délutáni csendespihenő alatt, egy szorosan mellettem fekvő kissrác - iszonyúan összezsúfolva voltunk - kisérőszöveget súgdosott a cípők tánca alá, kvázi magában, de mégis nekem, mintha csak az ujját szopná, ami nagyon tetszett, megtiszteltetés volt számomra, beszél hozzám, de hiszen evvel ő barátságot kezdeményezett, én is mindjárt pusmogni kezdtem, magam elé, csak úgy.
Félhangosan, mindenféle megjegyzéseket tettünk a cipőkre, ahogy mennek.
Eközben ő megjegyezte, hogy egyébként már kétféleképp is be tudja fűzni a cipőjét és tud rá maslit kötni, ami őszinte ámulatot ébresztett bennem iránta, lerohantam, muti meg, taníts meg, ugyanis korabeli problémáim hosszú sorába illeszkedett az a kínos tény, hogy én nem tudtam hurokra kötni a cipőm, nem az, hogy maslis csokorra, de annyira se, hogy utána valahogy ki is tudjam nyitni.
És ne félóráig kelljen, őrületes munkával, sokszor másokat is, felnőtteket, akár idegeneket megkérve kigobozni, ha nekem kellett megkötni a cípőm, abból mindig bog lett, göcsörtös marhanagy, amit este aztán Anya bogozott ki dühöngve, ha tudott, és nem a körömollójával kellett levágnia, mikor esti fürdés előtt le kellett szegénynek vetkőztetnie.
Mert engem vetkőztetni kellett, az a tipus voltam (és vagyok), én szórakozottan álldogálok, ahova küldenek, mikor máson jár az eszem, és el is felejtem, miért álltam oda. Anya-kötötte masnival indultam a Tanácsba reggel, és aztán egy marhanagy boggal sántikáltam haza, mert a cipőm nyelve alá becsúszott a pertlim még a téren, délelőtt, aztán rendszeresen kimarta a csűdöm, mert nem mertem a cipőm megigazítani, nehogy utána maslira kelljen kötni.
Ez az új ismerősöm viszont, akit sose láttam többé, másnap őt egy másik csoportba tették, az első legjobb barátom lehetett volna, vagy csak álmodtam? Nem tudom, ügyesebb kezű rokonlélek volt, az ilyenek az életemben jönnek és eltűnnek, hányszor így volt, a nevét se tudom annak, aki paplan alatt megtanított a nagy mutatványra, amit Anya hiába mutatott, de hányszor.
Idegesen és kétségbeesetten, szerintem ő is ügyetlen volt, de mindegy, jó, nem voltál ügyetlen, hanem nagyon türelmetlen, és bizonytalan is, én is, jó, nem voltál türelmetlen, csak sietni kellett, épp mondom, a boldogságtól reszkető kezekkel - hogy fogsz majd örülni! – már a csendespihenő alatt tizenkétszer kötöttem be a cipőm maslira, ki-be, merő kedvtelésből, és egy magam-kötötte hetyke, kajla nagypertlivel indultam haza.
Lebegtem a büszkeségtől a Nagypapa mellett a Párisi utcában, egy pár cipőnek éreztem magam a sok közül.
