A barátságról nem tudnám megmondani, hogy micsoda. Ebből is gondolom, hogy szent dolog.
A következőkben alighanem összevissza fogok beszélni. Barátsággal kapcsolatos élményeim meglehetősen kuszák. Nem is tudtam először, hogy ilyesmi van. Saját barát? Az volt az érzésem, erről még nem hallottam. Akkor én még karonülő bölcsödés voltam. Anyám a karjára vett, mikor rosszkedvem volt, vagy ő sietett.
Egy őszi, sötét szomorú estére emlékszem a Kossuth Lajos utcában, ami a mi világunkban egy főutca volt, mégpedig belvárosi, de akkor még nem tudtam, hogy hívják, egy (szerintem) kivilágított, forgalmas és riasztó-nagy utca, fáradtan zokogtam, totál elegem volt, a földre guggolva hisztériáztam, nem sokkal előbb jöttünk ki Fővárosi Tanács óvodájának Városház utcai kapuján - vagy még a bölcsődéből? – és nem hazafelé indultunk, nem akartam menni, el az otthonunktól nem akartam menni, haza akartam menni, ezért a karjára kapott, és a Kossuth Lajos utca túloldalára mutatott, a Szép utca felé, ahol ködös-sötét volt, nem láttam semmi vigasztalót, de ő erősködött: - Ott lakik a Tamás. Ott világít az ablaka, ott, nézd csak meg.
- Na és, na és. Menjünk haza már.
- Az lesz a barátod. Még nincs is barátod!
Ezen meghökkentem.
- És lesz? Kicsoda? Hol van? Nem látom.
Valamiért azt képzeltem, hogy anyám látja Tamást az ablakban, de én még azt az ablakot se látom. Az a kivilágított ablak az övék, amögött, ott játszik, vár a Tamás. Majd megyünk vendégségbe. És akkor játszotok.
Azt hittem, azt mondja, ezért jöttünk erre.
- Gyerünk! Akkor oda. Fel!
- Nem most. Ő már idősebb nálad. Kiváncsi rád. Barátok lesztek.
Még egyszer kértem, legalább mutassa meg, melyik az az ablak. De még akkor is csak a nagy fényességet láttam, szemben, a házfalon, nem a Tamást. Megmutatta, kiszámoltuk. Messze-messze, a túlsó ház falán erős villanyfény egy ablak mögött.
Elnémultam.
Szemem-szám elállt.
Hogy van egy Tamás, aki nagyobb nálam, de szívesen megismerkedik velem, hogy a barátom legyen, e hír belém fojtotta az amúgy nekem is kellemetlen sírást. Mintha rémlett volna. Izé néni fia. Találkoztunk egyszer, de csak épp. Nem volt időnk összebarátkozni. Na majd most. Mi az, hogy barát? Még ott helyben megkérdeztem erről az anyámat. Ne mondd, hogy nem tudod. Hogy lehet ilyet kérdezni. Letett. Hogy barát áll a házhoz, valamelyest talán lelkesített, de hogy neki akkor velem mihez lesz joga, és azért én majd mit kapok tőle cserébe, nagy kérdés maradt.
Nem volt barátom.
Vagy nem emlékszem egyetlenre se. Arra emlékszem, mit szerettem volna, hogy milyen legyen. Az én első barátom. Ne gúnyoljon ki. Én sem gúnyolom. Játszunk mindig együtt. Ne áruljon el. Alig vártam, hogy összebarátkozzunk. Szó szerint értettem. Megállunk egymással szemben, de nem közel. Csinál valamit, ami nekem tetszik, tesz egy kedvező ajánlatot. Viszonzom. Megörül. Még többet ad. Még nagyobbat adok vissza neki. Végül együtt a földre kuporodunk, és kezdődik a lázas, mámoros közös.
De nem találtam ilyen gyereket.
Mikor pár nap múlva megkérdeztem anyámtól, hogy mikor megyünk már az első barátomhoz, nem is értette, mit kérdezek. Ő ilyet nem mondott. Milyen Tamás? Még a barátnői fiai közt sincs Tamás. Valamit álmodtam. Miért nem barátkozok össze én valakivel? Mit csinálok az óvodában egész nap? Jó kérdés. Annyira utálom, hogy abban a pillanatban elfelejtem, mikor este kilépünk az ajtón, kikakálom a fejemből észrevétlenül.
