Archive for the 'olvasónapló' Category

nagyon jó tanítóm mind a mai napig. Egyike azoknak, akikkel nem kell találkoznom ahhoz, hogy ne csak tanítómnak és gyógyítómnak is érezzem, hanem a barátom, ha talán én nem is vagyok a számára az. Ezt nem tudom. Nem valószinű, hogy emlékszik arra az éjszakára, amit hosszú beszélgetésben töltöttünk a pesti éjszakában, 1979 augusztusában. Előtte Karátson Gábor lakásán tartott előadást a gyöngéd születésről. Ennek most lesz éppen harminc éve, néhány hónap múlva. Azt se tudom, ő olvasta-e az én azóta írt könyveimet, akkor még nem volt egy sem, olvasott-e egyet legalább, Ha igen, vajon tetszettek-e neki? Emlékszik-e a nevemre?

Azon az éjszakán arra, amit önmagamnak hittem, nem figyelt. Viszont jónak találta a kérdéseimet. Azokra válaszolt. De hogy tetszett-e neki belőlem bármi is… Nem adta jelét. Miért is tette volna? Ez egyébként nem feltétele annak, hogy szeressem őt.

Örömmel vegyes meglepetéssel vettem észre pár éve a Toldi mozi könyvesénél debreceni egyetemistáknak tartott előadásai lejegyzett és kinyomtatott változatát. Azt mondta a könyves - akit addig nem ismertem, de ő engem igen - nos ez, úgy gondolja, nekem való. És tényleg. Azóta Feldmár minden újabb és újabb magyarul megjelenő könyvét megszerzem, elolvasom Ez mindannyiszor valahogy úgy fontos nekem, mintha az elvesztett legjobb barátomtól (mintha lenne olyan) kapnék levelet a túlvilágról.

Feldmár beszél magában mások előtt.

Én is szoktam ilyet csinálni. Nem nagyon játsza meg magát, csak annyira, hogy értsék. Jó humora van. Az ember azt szeretné, hogy ha értenék. Feldmár virtuóz a vele kapcsolatos játékszabályok érzékeltetésében. Nem érdekel a perszona-szereped, amit játszol, üzeni, engem csak te érdekelsz. Amit mondok, az nálam ugyanaz, mint aki vagyok. Nálad is úgy legyen. Nem is lehet másképp, már ha tényleg mondani akarsz valamit, üzeni. El akarom mondani a számomra éppen legfontosabbat, hogy te is mondd el valakinek, ami a számodra a legfontosabb. Hátha megérted, neked és a másiknak is mi ebben a jó.

A másik ember Feldmárt hidegen hagyja, de egy másik értelemben egyedül az érdekli, hogy találhatna vele kapcsolatot. A másik ember felvilágosításában talál vigaszra, aki ugyanakkora szarban van, mint ő, de még nem tanult meg helyesen gondolkodni e tényről. Mit lehet csinálni ilyenkor? Úgy gondolja, el kell mesélnie nekem a saját történetei közül azokat, amelyek valamilyen felismerésekre vezették.

Az valóban önzetlen ember – ezt azért megérthetjük, Feldmárt figyelve - aki nem hazudja, hogy lehetséges önzéstől mentesen önzetlennek lenni. És miért is kellene? Nem, ő nem tesz úgy, mint a politikusok szoktak, akik a választóikkal való találkozásaik alkalmával sosem felejtik el hangsúlyozni, hogy a választóikért végzett szolgálat motíválja őket mindenek felett. Feldmár ennek az ellenkezőjét mondja. Meg akar menekülni, de ez csak akkor sikerülhet, ha annak, aki hozzá fordul, segít. Hogy miért, azt csak ő tudja. Meg aki megérti ezt.

Feldmár Andrást úgy négy-öt éves kora tájt egy szép napon, az édesanyja megkérte, most egy darabig lakjon idegeneknél. De ne mondja senkinek se, hogy ő Feldmár Andris, valami más nevet mondjon, és ne hangoskodjon, mert akkor mindennek vége. Jó legyen. Ő, a mamája, amint tud, jön érte. Azzal már ott is hagyta. Nem tehetett mást. Következett az ostrom, a nyilas uralom. Túlélte, megúszta. Ügyes kicsi lurkó.

De a papa többé nem került elő – útja elvált a családjáétól talán már előbb, az is lehet -, ám a Feldmár mamája, az hazatámolygott Auschwitzból. Visszavette a gyermekét, no persze. De mind kevésbé volt megelégedve vele. Csalódnia kellett. Nem elég a rákosizmus, még ez az én furcsa, rosszkedvű kisfiam is. Szörnyű! Nevelőintézetbe kéne téged adnom, mondta neki gyakran, te nem vagy normális édes fiam.

Megáll az eszem!

Ma azt írja Feldmár minderről, hogy 1956-ban, a forradalom leverése után, amikor elhatározta, hogy „világot látok, akkor körülöttem, én úgy éreztem, hogy Magyarország egy nagy depresszióban él. Szerintem majdnem mindenki sírt a söre fölött, és mindenki nagyon csendben volt.”

Bámulatra méltó megfogalmazás.

A mondatban hallhatóvá válik a hangtalan és láthatatlan sírás, amit tisztán csak a gyerekek hallanak és látnak.

„Hogyha egy marslakó lejönne és azt mondaná nekem, hogy sokat hall a depresszióról, és szeretné tudni, hogy élhetne ő át egy valódi, mély depressziót, akkor azt tanácsolnám, hogy éljen Magyarországon ’56 előtt.”(F.A.: Szégyen és szeretet 99.o. Jaffa kiadó, Budapest 2008.)

Feldmárt 44-ben szúrta meg az élet, de a diadalmas felszabadulás után süllyedt mély rosszkedvbe. Világos. A gyermekek azt élik meg a legélesebben, amit a szüleik magukba nyelnek és amiről nem akarnak tudni, de ők, a kicsik kénytelenek, mivel ők még a szüleik részei.

Azt érzik, amit azok éreznének, ha érezni mernének.

A gyermekek arra kiváncsiak, ami titok, és éppen azért sejtik, hogy mi a felnőttek lelkének elzárt, sötét tartalma, mert azt ők még nem fogják fel. Érzik.

Látják, mint a médiumok.

Én meg éppenhogy a forradalom ripsz-ropsz leverése után, ‘58-59-ben zuhantam a pokol fenekére. A felnőttekkel együtt. Csakhogy ők értették, miért kell úgy csinálni, mintha mi sem történt volna. Hogy mi történik most. Bár nem akartak tudni róla. Kissé belebolondultak Se lát se hall Ország folyó ügyeibe.

Úgy tettek, mintha még újra lehetne itt bármit kezdeni.

Én ezt nem így láttam. Szűköltem a kíntól, hogy nem merem gondolni, amit látnom kell. Nekem még hátra volt a fekete leves, amit Feldmár a maga részéről ’44-ben és ’45-ben meg hát azután, gyöngyvirágtól lombhullásig engedelmesen, az utolsó kortyig kikanalazott. Aztán elbújdosott.