egy 2005-ben elhangzott szabad előadás írott változata - 2.
Ez az első olyan emlékem, amelyet teljes egészében megjegyeztem, úgy ahogyan történt. Három vagy négy éves lehettem, hogy pontosan mennyi, arra nem emlékszem, de hát akkoriban még a számolással hadilábon álltam, a hónapok számát sem tudtam biztosan, az órát se ismertem, vagyis nem voltam biztos benne, hogy jól látom, mit mutat a számlap. Erre a tényre viszont emlékszem. Az biztos, hogy még javában óvodás voltam, amikor egy nap, már nem tudom miért, nem vittek be az óvodába.
Otthon maradtam kettesben nagyapámmal, beteg, leépülőfélben lévő öregemberrel.
Ez gyakran előfordult. Nagypapa nem vitt be. Be kellett volna neki, de elfelejtette. Talán előző nap még náthás voltam. Náthásnak lettem mondva. Vagyis megkérdezte tán, hogy be vagyok-e még náthásodva, mint aki abban reménykedik, hogy én azt mondom, igen, én pedig azt mondtam, igen.
És utána kihasználtam az alkalmat, hogy körbeszaladgáljak.
Körlakásban laktunk. Ha kinyitottam az összes ajtót, akkor körbe-körbe rohanhattam a lakásban, amíg csak el nem szédültem, és nem rogytam bele egy fotelba vagy nem zuhantam az apám szobájában a szőnyegre. Mint akit lelőttek a háborúban. Ezt az apám nem szerette nézni. Előtte nem volt szabad körberohangálni. De nekem kellett, olyan volt, mintha a szabadban lennék, pótolta a játszóteret.
És ha csak a nagyapám volt otthon, akkor nem szóltak rám, vagy ha mégis, azt meg se hallottam, mert a nagypapa bonyolult okokból nem számított. Előtte nyugodtan állandóan körbe rohangáltam. Élveztem, hogy a rohanástól teljesen bezsongok, és a végén vagy leesek, harmadik díj, vagy belelülök egy székbe vagy fotőjbe ami második díj, vagy belekapaszkodom valamibe, az első díj. A nyerés.
Úgy hívtam, ezt, addig futok, amíg meg nem halok, vagy meg nem menekülök.
Mind a kettő jó volt.