ÉLŐ FÓRUM

irodalom és színház egy személyben

009. december 12-én szombaton 19:30

a Vígszínház Házi Színpadán*            *bejárat a Pannónia utca felől - művészbejáró

Mesélek Önöknek arról, amin mostanában gondolkodom, előadom pár  írásomat, köztük újakat is, bemutatom egy barátomat, vallomást teszek arról, ami van. 2009 december 12-én este fél nyolckor igyekszem meglepni valamivel, ami jó. Együtt leszünk. Szeretettel várom.

Kornis Mihály

Internetes jegyvásárlás >

****

Az író szeme

Töltsön egy estét Kornis Mihállyal

a Nemzeti Galéria remekművei között

2009. december 17-én, csütörtökön hét órakor

Szeretnék megmutatni Önnek néhány festményt, amit így még biztosan nem látott. Vár az éden, ami itt van. Csak mi felejtünk ott lenni. Jöjjön velem: legyünk jelen. Szeretettel várom.

Kornis Mihály

Magyar Nemzeti Galéria, Budavári Palota, C épület, 19.h.

]]> http://kornismihaly.hu/blog/szerzoi-est-es-performance-a-kozeljovoben/feed/ http://kornismihaly.hu/blog/a-farkas-szem/ http://kornismihaly.hu/blog/a-farkas-szem/#comments Mon, 30 Nov 2009 20:01:51 +0000 Kornis Mihály http://kornismihaly.hu/blog/?p=779 Ki tudja, hova vezet.

Ezt már nem is akartam továbbgondolni. Elfogott a kellemetlen érzés, megint nézem a Nőt, akit nem akarok, arra nem is szoktam nézni, én döntöttem el, szörny fejet nem nézek, az nem él, csak kő, szörny, és az is csak egy dedósnak, aki fél,  megbeszéltük anyuval, de mert pörögtem még mindig, az alkonytól is felkavarva szálltam, talán hogy kárpótoljam magam a előző kudarcért, furán viháncolva, felvillanyozva és rosszkedvűen az jutott eszembe,  most kihívom a Nőt egy kis farkasszemnézésre. És mivel nem élő, legyőzöm pucc paszta.

A legelején szinte büszke voltam.

Ehhez tudni kell, hogy előző nap vagy előző héten, csak igen-igen kevéssel előbb kaptam ki egy másik gyerektől ebben a játékban, aki ezt már tudta, én először játszottam, de komolyan meglepett, hogy nem én bírtam tovább, holott meg voltam győződve róla, már azért mentem bele, mert biztos voltam benne, nézésbe én győzök, mert engem mindenbe megvernek, de nézni azt tudok, már egyszer ki tud tovább nem pislogni-versenyben is győztem, de nem is erről van szó, hanem már ahogy kimondták, te tudsz farkasszemet nézni? és mutatták, úgy játszák, hogy mind a kettő azt hiszi magáról, hogy farkas, aztán összenéznek és kettő közül az győz, aki tovább állja másik tekintetét, és hát az is a farkas, mert a másik, hogy elkapja a szemét, azzal maga ismeri el: hiába szeretne az lenni, nem az, hanem nyuszi, farkasfogra való hülye, marha, szar és áldozat, na de most!  gondoltam, ez a farkasszem-nézés pont jó alkalmas rá, hogy utána feltegyék maguknak a kérdést, nem vagyok-e én is, még farkasabb is, mint ők?  Mert hát magamról egyébként ilyen súlyosan rossz - vagy jó? - véleményem volt már akkor is, úgy a szívem mélyén. Ragadozok.

Titokba.

De a farkasszemnézésben, mikor felajánlották, az még külön tetszett, hogy szembefarkas nem fenyegethet közben. Nem ijesztegethet. Nem is verekedhet. Nem csinálhat szabálytalant, mint mindig. Csak nézhet, nézhet, nézhet. Abban nyerni fogok. Születésem óta ezt az egyet játszom. Otthon és mindenütt. Nézem a felnőttek, nézem a titkosat. Álmomban se kapom el a szememet semmiről.

De az életben elkaptam.

Úgy láttam, hogy tényleg a farkas néz. Az volt a szemében. Tudott az úgy nézni. Lehet is úgy nézni, de én nem tudok. Ezt rögtön megéreztem, épphogycsak elkezdtük, berogytam azonnal. Nem is csak azért, hogy iszonyodva féltem, de már nem is akartam, ezt rögtön nem akartam, levegőt se kaptam, hogy meg meri csinálni, hogy így semmibe vesz, mint magát is ugyanúgy, az benne a farkas, ő most csak egy ordas, kegyetlen pillantás, ami beakasztja magát a szemembe, tép, harap, vájkál a tekintetemben, és szarik arra, hogy amögött én vagyok, épp az benne a játék, hogy aki öl, amögött nincs senki, azt kell játszani. Azért győz a farkas.

Hát akkor ezt így kell?

És most meg pont összetalálkozott a szemem a Nőével. Vagy hát úgy gondoltam. Holott én néztem a szemét. És még most is nézem. Szemezek egy nővel. Hát miért ne szemezhetnék legalább egy kővel? Ha csak egy kővel is, ha csak kő nővel is, de -

Azt hazudtam magamnak, csak farkasszemezek.

Még volt bennem szégyenérzet atájt. Tehát e kifogás nem abban volt hazugság, hogy tán nem volt igaz. Szörnyűmód igaz volt. Mint igaz e pillanat összes pillanata, ami ott egyben állt.

Mikor a szemébe tévedt véletlen a szemem.

És most észrevettem, hogy a szeme lyukas.

A két szembogara egy-egy lyuk. Nyitott. Bevezet a falba. Be lehetne menni, ha valaki akar. A Kígyó hajú Nőnek. Mert ahogy még mindig a radiátorba kapaszkodva ingak ott, szédelgek, elhűlve, de erősen fejbe is koppintva a sose képzelt irányból ellentmondást nem tűrően érkező tiltástól, vagy mit mondjak, visszabeszédtől, hogy a levegő nem engedi kifigyelni magát, mikor nekem még mindig repülni és száguldani szeretne a lelkem, és tud is, mert fel vagyok gyorsulva, most élesebben látok, képes vagyok arra, hogy a Kígyó hajú Nőnek a szemébe benézzek, annyira ránézzek, hogy a két szemből egy lyuk lesz, és benézzek a lukba, igenis a lyukba, mert most be tudok, és ebből a szögből látszik, hogy itten egy lyuk van, végre-végre látom, mikor már azt hittem, hogy mitőlünk, innen azt nem is lehet látni, de ez a sötétedve leszálló esti levegő éppen arra jó, hogy lássam, mégse domború a szeme közepe, hanem sötét, attól látszik kereknek, hogy ottan egy lyuk van, bejárat kezdődik.

A SZEMBOGARA EGY LUK!

Ki tudja, hova vezet.

Nem lehet észrevenni, hogy múlik az idő.

Álltam ott, döbbenten, nem merem azt mondani,  elgondolkodva, négy éves vagyok, nem gondolok semmire, az egész itt van bennem, de mintha az életnek oda lehetne ütni, ahol épp gondolok, nekem  most tényleg odasózott egyet. Még ki se kérhetem. Nem nyúlhatok hozzá. Annyira váratlan. Miért kell leckéztetni? Kicsit meg is bántott. Nézhetem és úgy se láthatom.

Szemmel láthatóan szemmel láthatatlan.

Az a délután a látás körül forgott.

Mert akkor az ablakban bambulva tovább, megakadt a szemem egy szemen. Amit én már azelőtt is láttam, de még hányszor. Egy nőnek a fejében.Csak a szemét nem láttam legalábbis tisztán. Ahhoz eddig magasan volt. A szeméről képtelen voltam eldönteni, az egy szemgolyó? Vagy éppen hogy lyuk?  Egy luk. Helyesebben kettő. Két lyuk kerek árnyéka.

Kis üregek befelé.

Egyik lyuk az egyik szeme helyén, a másik meg a másik szeme helyén?

Ez  egy olyan szörnyábrázolás volt. Helyesebben kettő. Csak a másik messzebb. Ez viszont majdnem szemben velem, csak hát ugye sajnos egy emelettel feljebb. Akit úgy hívott a család, a Kígyó hajú Nő.

A fejéről haj helyett kígyók omlottak alá, hajfürt-szerűen.

Régebbről ismertem. Már nem is néztem oda. Szép nő volt, amúgy. Csak a haja kígyó. Vagyis én úgy láttam. Messziről úgy látszik.Négy éves korunkban meg pláne. És a szeme is szép mandula vágású. De az egész feje mandula alakú. Álló mandula.

Úgy jött elő a házfalból az arca, mint a vízből.

Levelek is voltak a fején, a kígyók közt. Hínár levelek. De azt nem lehetett egy emeletről lejjebbről megmondani, van-e neki szeme. Vagy ottan csak lyuk az? Azért érdekes.

Azelőtt is gyakran néztem ezt az arcot.

Először úgy néztem, hogy tényleg nem is láttam.

Bambultam az ablak előtt, bambultam évek óta, sokszor egész napra szobába zárt kissrác, akinek ha nincs otthon az apja, mindjárt bemegy a szobájába, az ablaka elé, onnan kukucskál kifelé, felnőttesen elhúzza a függönyt, minél többet lásson, és elmereng akármin, hogyan játszanak az árnyékok a házfalak között, hogy ugrál a napfény ablaktól ablakig, hogy a falak közt a szél mekkorákat csapkod, de jó az alkonyati esőcsepegés is, vagy a nagy néma hóesés, a vad nyári jégeső, viharos kopogás, utána meg a langyos eső, zuhogás, a nyári fergeteg, a feltámadó orkán, ahogy a rossz szél rázza, mint egy csavargó suhanc, a nyitva felejtett ablakok kitámasztva felejtett redőnyeit! Szárazon zörögnek, köhögnek a rollók.

A szemben lévő házfalat nagyon kitanultam.

Volt egy másik kedvenc játékom is.

A sarkamra álltam, és addig pörögtem, amíg már nem tudtam, merre van a fönt és merre a lent. Ezt úgy játszottam, hogy kiálltam a szoba közepére, kitettem a kezeimet, és a sarkamon pörögtem, mind gyorsabban és gyorsabban, és közben azt kiabáltam, úszik a szoba, úszik a szoba, úszik a szoba, úszik a szoba! Mert a szoba, akkor úgy láttam, úszik körülöttem, a körvonalak összemosódnak, és nem is lehet megmondani, hogy én pörgök-e a szobában, vagy a szoba pörög bennem?

Mámorító volt, ragyogó.

Ezt is addig csináltam, amíg jól el nem szédültem és a földre nem rogytam. A két játék között csak az volt a különbség, hogy ezt általában másodiknak játszottam, mikor már futni fáradt voltam, de a szédítő játékot abbahagyni nem tudtam, és nem is akartam, még repültek és száguldottak bennem a képek, élesebben éreztem és láttam, érdekessé változott át az unalmas világ.

Egy ilyen nagy pörgés után az apám szobájában meghökkentő véletlenségből épphogy sikerült megkapaszkodnom a radiátorban, mikor az ablakon kipillantva, de még szédelegve rácsodálkoztam a szemerkélő alkonyatra. Mintha picikét sötétebb lenne, mint előbb. De még világos van. Vagy ez már sötét?

Most van sötétedés?

Van eleje annak?

Még belül pörögtem, fel voltam gyorsulva és átfutott rajtam, miért nem lehet látni, hogy mikor sötétedik? Biztos lehet látni, csak ahhoz idejében el kell kapni a pillanatot. Mint a radiátort. És összehasonlítani az előzővel. Amikor még valamivel világosabb volt. És így fogom meglátni, azt amit nehéz. Hogy sötétedik.

És akkor nekiálltam, volt bennem bátorság, megjegyeztem, vagyis azt hittem, megjegyzem, a levegő színét abban a pillanatban, ott túl az ablakon, és föltettem egy polcra vagy mit mondjak, magamban, aztán pislantottam egyet és újra megnéztem a levegő színét.

Határozottan sötétebb volt valamivel, mégse tudtam - még magamban sem! -  megfogalmazni, hogy mennyivel.  Nem tudtam összehasonlítani az előző pillanattal. Az már nem volt ott a polcon. Vagy mit mondjak. Holott odatettem. Most tettem oda. Láttam. Mégse tudom már.

A két pillanat különbsége - hogy is mondjam? - megjegyezhetetlen.

Hogy lehet az?

Hol az a pillanat, amikor megtörtént?

Hát láttam. És hol voltam akkor én, ha most már nem látom? Vagy hát hol vagyok most?

Amikor ezt látom.

Ez az első olyan emlékem, amelyet teljes egészében megjegyeztem, úgy ahogyan történt. Három vagy négy éves lehettem, hogy  pontosan mennyi, arra nem emlékszem, de hát akkoriban még a számolással hadilábon álltam, a hónapok számát sem tudtam biztosan, az órát se ismertem, vagyis nem voltam biztos benne, hogy jól látom, mit mutat a számlap.  Erre a tényre viszont emlékszem. Az biztos, hogy még javában óvodás voltam, amikor egy nap,  már nem tudom miért, nem vittek be az óvodába.

Otthon maradtam kettesben nagyapámmal, beteg, leépülőfélben lévő öregemberrel.

Ez gyakran előfordult.  Nagypapa nem vitt be. Be kellett volna neki, de elfelejtette. Talán előző nap még náthás voltam. Náthásnak  lettem mondva. Vagyis megkérdezte tán, hogy be vagyok-e még náthásodva, mint aki abban reménykedik, hogy én azt mondom, igen, én pedig azt mondtam,  igen.

És utána kihasználtam az alkalmat, hogy körbeszaladgáljak.

Körlakásban laktunk.  Ha kinyitottam az összes ajtót, akkor körbe-körbe rohanhattam a lakásban, amíg csak el nem szédültem, és nem rogytam bele egy fotelba vagy  nem zuhantam  az apám szobájában a szőnyegre. Mint akit lelőttek a háborúban. Ezt az apám nem szerette nézni. Előtte nem volt szabad körberohangálni. De nekem kellett,  olyan volt, mintha a szabadban lennék, pótolta a játszóteret.

És ha csak a nagyapám volt otthon, akkor nem szóltak rám, vagy ha mégis, azt meg se hallottam, mert a nagypapa bonyolult okokból nem számított. Előtte nyugodtan  állandóan körbe rohangáltam. Élveztem, hogy a rohanástól teljesen bezsongok, és a végén vagy leesek, harmadik díj, vagy belelülök egy székbe vagy fotőjbe ami második díj, vagy belekapaszkodom valamibe, az első díj. A nyerés.

Úgy hívtam, ezt, addig futok, amíg meg nem halok, vagy meg nem menekülök.

Mind a kettő jó volt.

]]> http://kornismihaly.hu/blog/szedulet/feed/ http://kornismihaly.hu/blog/alapelmeny-a-titok/ http://kornismihaly.hu/blog/alapelmeny-a-titok/#comments Sun, 22 Nov 2009 20:02:34 +0000 Kornis Mihály http://kornismihaly.hu/blog/?p=592 egy 2005-ben elhangzott szabadelőadás írott változata - 1.

Azt tartom a tudásról, amit Hérakleitosz, de Szokrátész is: semmit sem tudok.

Vagy ha mégis tudok valamit, azt magamtól tanultam. Máshonnan nem is lehet. Annak a szerencsének köszönhetem, hogy itt vagyok, és előadást tarthatok Önöknek, hogy egészen kicsi korom óta és még mindig tisztában vagyok vele, hogy a világon semmit nem tudok. Viszont kezdettől hihetetlenül érdekel az, amit életnek és a létezés tudatának hívnak. Azt tudom, hogy mindent tudhatnék. Már négy éves koromban is tudtam. Tudom, mióta magamra eszméltem. Nem vagyok mester, de szeretnék tudni. Nem vagyok író, de szeretnék az lenni. Persze nem tagadhatom, az Önök számára természetesen író vagyok, ebbe a kategóriába sorol a norma. De azt gondolom, hogy mint az emberben általában, bennem is az értékes, ami túlmutat  a tényeken. Még azon is, hogy író vagyok. Az a valaki bennem az értékes, ha van, aki nem  íróként, vagy bármiféle résztevékenység művelőjeként éli meg magát. Mert az nagyon kevés. Akkor is kevés lenne, ha nem író volnék, hanem miniszterelnök. Vagy, mit mondjak, halász, vadász, madarász.

Az ember nem miniszterelnök és nem madarász.

És nem író.

Most megpróbálom elmesélni életem szerintem legfontosabb élményét: a meghatározót. Azt, ami a szó szoros értelmében leírhatatlan. Ami helyett egy tucat könyvet írtam. Ez a perc kezdettől mindmáig lankadatlanul táplálja érdeklődésemet tudatosságom rejtélye iránt.

Talán szóban el lehet mondani ezt.

Kísérletet teszek rá. Egész életművem tudatra ébredésem lépcsőiről szól, és millió utalás van az írásaimban arra az alkonyatra, amiről ma beszélni akarok Önöknek, de speciálisan ezt a hatalmas élményt számomra elfogadható művészi alkotássá formálni mindmáig képtelen vagyok. Számtalanszor próbáltam és tulajdonképpen egyebet se tettem, mint körülírtam azt, amit akkor felfogtam, de máig sem értek. Most már tudom.

Mindmáig abból a pillanatból írok és gondolkodom.

Azt persze már tudom, ezt miért nem tudom megírni. Azért, amiért a szemünk sem képes látni azon a ponton, ahol az úgynevezett sárga foltja van. Az a terület ez, ahol magának a látásnak a lehetősége van megalapozva a szemben. Az ehhez hasonlatosan döntő pontja ébredt fel a tudatomnak akkor. Az, ahonnan most is beszélek Önökhöz.  Ez tesz képessé arra, hogy írjak, hogy tudjam, hogy vagyok. Valaki vagyok.

De hogy ki, titok.

az utcánk eleje, két-három évvel később

“Izgalmasabb olyan rabszolgát tartanod,
aki tudja, hogy a rabszolgád.”

„A kereszténység az igazsággal kapcsolatban
más kötelezettséget is előír, nem csak a hitet.
Mindenki köteles tisztában lenni azzal, hogy kicsoda
valójában, vagyis tisztában lenni a benne zajló
történésekkel, elismerni hibáit, felismerni a kísértéseket,
lokalizálni a szenvedélyeit, és köteles feltárni mindezt.

Vagy isten,vagy pedig a közösség más tagjai előtt:
nyilvános vagy magányos tanuvallomást tenni önmaga ellen.”
(Foucault, 1988, 40.o.)

Nincs igaza, vagyis pontatlan, mert elfogult
hiszen az Istenbe vetettnek hitnek kezdettől része
a számonkérés, a szembeszegülés vele.

Nem vagyunk rabszolgák, kivonultunk.

személyes átdolgozás

Akkor kezdődött,
amikor először volt kozmikus mersze valakinek
számadásra szólítani fel a rendszert.

Az őrület hangján így kiáltott, „Felelősségre vonlak!”
- és ez a kiáltás tette Istenné az Isteneket (elóhim).

A zsidó vallás az egész isteni rendet egy egyén,
méghozzá személy szerint számoltatja el.

E lehetőség forrása:
kifejlődött a szókincs, aminek segtségével az egyén
előállhatott és szóvá tehette az egész rendszer fogyatékosságait.

Másszóval, az egyistenhit az Istennel folytatott vita lehetőségének a hite.

A zsidók nem csak imádják az Örökkévalót
és engedelmeskednek Neki, hanem mint személyek
és mint nép egyként meg is vívnak Vele.

Ábrahámnak (Ter. 18.22-33) megvan a vallásos mersze
hozzá, hogy magával Jahvéval is szembeszegüljön
és felülkerekedjen, mert ez  a hit: legyűrni istent.

Az istennel való vívódás személyiséget teremt.

„Miért tetted ezt velem?”

„Mit tettem, hogy így bánsz velem?”

Ezzel foglalkozott az egész késő bronzkor,
Homérosztól Jeruzsálemig a zsoltárokban
az eksztatikus imádat keserű szemrehányásokkal,
bűnbánó meghunyászkodással, majd örvendezéssel
és hálaadással váltakozik.

A személyiség kifürkészésenk és bejárásának
klasszikus módszere: az ima kulturája.

Az Istenhez fűződő viszony olyan minta lett,
mely például a középkori lovagi szerelem mintájául is szolgált.

személyes átdolgozás

istenhitek

A voltaképpeni istenhit az első államtársadalmakkal alakul ki.

Az őskőkori nomád ember barangol a világban.

Az istenhit az első nagy szabású kozmológiai modell,
földi példája éppen maga az állam, a templom
(ma pláza parlament)
évente ismétlődő tisztelgő szertartások középpontja.

A kultusz fenntartása. Papok egész serege begyűjti
a nekik járó dézsmát, adókat, igazgatják az istenség birodalmát:

közvetítik és értelmezik az akaratát.

Az istenség a földi templomban fogadja a híveket,
kozmikus szinten is udvaroncok: angyalok.

Ahol ő ül, ott az axis mundi, a világ tengelye. Naná.

A királyokat az istenek egyenesági leszámazottainak tekintették.

Az istenek keresztapjának szerepében,
a királyok katonáikkal oltalmazták a templomokat,
amiért cserébe szentesítették a királyi hatalmat.

pope Pius 1944

Az istenség jel,
tulajdon képmásával azonos, mint a Donald kacsa.

Fába vagy kőbe rótt képmás volt maga az isten,
ahogy a szorongva hívő ember számára a gipszszobor
is azonos Szűzmáriával.

Isten volt az a jel, ami az állam
kozmikus tekintélyére,
aprólékos fegyelmi követelményeire,
de a várható biztonságra és jólétre is utal.

Időmérés, éves kalendárium erőltetése.

A nomádok ki nem állgatják a szigorú menetrendet,
az állami vallások azonban ragaszkodnak ehhez.

Így kezdődött az írott történelem.

Az állami egyistenhitnek az időszámítás előtti 2. évezredben
ellentmond a lassacskán előtűnő egyéniség szintje:
az egyéniségnek az állítólagosan istentől vezérelt világ
gyakorta olybá tűnik mintha bármi morál híján lenne,
puszta kiszámíthatatlan esetlegességek irányítanak.

döntés

Az egyszerű emberek a bronzkortól napjainkig
szerencsejátékosok: ha nem hisznek,
a puszta vakszerencsében bízhatnak.