Itt vagyok.
© Szilágyi Lenke
Ariadne és Dionysos násza
“Ezüstös, könnyű halként
kifelé siklik sajkám…
-oda, az aranyló csodához, az önként sikló sajkához és urához. Ez pedig a szőlő Gazdája, aki a gyémánt metszőkéssel vár…(T.Gy.)
- a te nagy oldozód, ó lelkem, a névtelen - akinek eljövendő énekek találnak csak nevet!…
Ariadné:
/…/legkegyetlenebb vadász, te ismeretlen - isten.
/…/Engem akarsz? engem? engem - egészen?…
/…/Ó jöjj vissza, én ismeretlen istenem! én fájdalmam!
én végső boldogságom!…
/…/
Dionysos:
Légy okos, Ariadné!…
Kicsiny füleid vannak, az én füleim azok:
rejts okos szót beléjük! -
Nem kell-e előbb gyűlölniük egymást, akiknek szeretniük kell?…
Én vagyok a te labirintusod!”
*
“Hic inclusus vitam perdit.”
Az itt bezárt életet veszt.
Tatár György: Az öröklét gyűrűje
Nietzsche és az örök visszatérés gondolata
Gondolat, 1989
“Lelkek százán át vezetett utam, vettem már búcsút, ismerem a szivettörő utolsó órákat…”
“A szív géniusza…a kísértések istene… a bizonyosságok született patkányfogója, akinek hangja minden lélek Alvilágáig alá tud szállni…a csábítás, aki a látszáshoz való értésben is remekel…”
“…szüntelenül rejtőző, szüntelen álarcot viselő, aki csak azért jelenik meg, mert a meg nem jelenés elárulná, akinek éppen megjelenő látszása a rejtekhelye.”
” Ó élet! Mint egy szempárba, úgy pillantok beléd. Amit látok belőled, az az, hogy te nézel engem: amit kitalálok belőled, az az, hogy te kitaláltál engem! ”
Fr. Nietzsche
Az Ugyanannak örök visszatérése annyit jelent, hogy a Maszk mögött, amit a látható világegész hord, nincsen senki. A világ - maga ez a maszk: mindíg ugyanazt az egy szerepet játssza végig, mert ő maga ez a szerep. A hős egy öröklét óta játssza ezt a szerepet, és hazudja magának, hogy ez csak az ő szerepe, ő maga az előadás - ugyancsak képzelt vagy hazudott - szünetében vagy végén ő maga, akire akkor is várt egy másik szerep, ha esetleg sosem játszotta el.
Az örök visszatérés gondolásában a hős legbensőbb magánya önmaga is szerep, csak épp egy másik, mint a látható személyiség szerepe, de a két szerep végtelenül függ össze egymással, s most már mindkettő tudja, hogy maszkjuk mögött sosem volt és sosem lesz valaki más.
Tatár György: Az öröklét gyűrűje
Nietzsche és az örök visszatérés gondolata
Gondolat, 1989
Minden pillanat egyben a múlt kezdete is: minden jelen - már mielőtt elmúlt volna – egy egész addigi világállapot lezárulása.
….azért az utolsó, mert utána már nem jön más. Az utolsó ember nyomán már mindíg csak az utolsó ember jön. Az utolsó ember él a legtovább.
„Ó jaj, eljön az idő, amikor az ember nem lövi többé sóvárgásának nyilát az emberen túlra, és ijjának húrja elfelejti a surrogást!/…./ Ó jaj, eljön az idő, amikor az ember nem szül többé csillagot. Jaj, eljön a legmegvetendőbb ember ideje, aki nem képes többé önmagát megvetni.” Fr. N.
Az utolsó időben él, melyet ha felválthatna egykor a saját eljövendő ideje, nem tekinthetnénk az utolsónak. De nem rendelkezik ilyennel. Épp a saját jövő hiányzik belőle.
A horizonton belül eső, látható jövő voltaképpen a jelen meghosszabbítása, ezt a jövőt a jelen még “megéri”. Az a jövő, ami e horizonton túl helyezkedik el, sosem jön el, mert emögött, meghosszabbított jelenén túl nincs semmi.
Ha a jelen nem indul el minden pillanatban a jövő felé, vagyis saját elmúlása felé, akkor valóban nem múlik el többé, de csak úgy, ahogy a múlt sem múlik el többé. A - magát az örökké eljövendőben lévő jövőtől elvágó - jelen múlttá válik.
Az utolsó ember voltaképpen nem most van, bizonyos értelemben sosincs jelene, mert szűntelen szökésben élve saját “átjárója” elől, megakadályozza, hogy benne jelen és lét jelen-létté egyesülhessen.
A lét az - a maga örök mozdulatlanságában - ahonnan /az utolsó ember/ megvetően lenéz a körben futó jelenekre, s a halott Isten képében tetszelegve teszi magának könnyűvé a “legnehezebb gondolatot”.
Miközben élete telik, folytonosan az örökkévalóság nem jelen lévő “szeletében” tartózkodik, őt csak megvilágítja a jelen fénye, mint egy holdat.
“Gyáva kézzel” tapogatódzva Ariadné fonalán, mondhatja, hogy “örök visszatérés van”, de nem mondhatja, hogy “örökké visszatérek”.
Tatár György: Az öröklét gyűrűje
Nietzsche és az örök visszatérés gondolata
Gondolat, 1989
A megismerésről
…a tragikus megismerésben, mint sorsban, a tragikus megismerésnek szentelt életben mint tragédiában - a tulajdonképpeni történés a “kiderülés”, a megmutatkozás.
A tragikus hős sorsa az istenség ephipániájának helye. A tragédia során a daimon fokozatosan istenné “derül ki”, s ez a kiderülés egyben a hős alakjának felmorzsolása. A démon kérlelhetetlenül haladva valósítja meg magát a hős sorsán, mintegy a győztes isteni igazság lenyomatát alkotva meg rajta.
“Ó lelkem, tulcsordulón és súlyosan magasodsz most, szőlőtőként, duzzadt emlőkkel és sűrű, barnuló aranyfürtökkel; - sűrűn és súlyosan boldogságodtól, a bőségtől várakozón és várakozásodtól is szemérmesen.” Fr.N.
Egy másik világra irányuló kérdés feltétele egy másik világ.
“A válasz rendszerint megelőzi a kérdést.” Fr. N.
Tatár György: Az öröklét gyűrűje
Nietzsche és az örök visszatérés gondolata
Gondolat, 1989
Lásd, azért oly nehéz önmagunkat választanunk, mert ebben a választásban a tökéletes elkülönülés azonos a legmélyebb folytonossággal, s mert ez feltétlenül kizárja minden lehetőségét annak, hogy valami mássá váljunk, vagy inkább másvalakivé öltsük át magunkat.
És ha már felébred az emberben a szabadság szenvedélye – és ez a választások során ébred fel, mert a szabadság előfeltétele a választások vállalása -, akkor az ember önmagát választja, és mint az üdvösségéért, úgy küzd ezért a birtokáért, és épp ez az üdvössége.
S. Kierkegaard: Vagy-Vagy
„….Tisztelt professzor úr, végül is sokkal szívesebben volnék baseli egyetemi tanár, mint Isten; de nem mertem egyéni önzésemet olyan messze vinni, hogy miatta elmulasszam megteremteni a világot.
J. Burckhardtnak1889 január 6.-án
Samltliche Briefe 8, No. 256.
„
Szerelmes ifjuságunk komolyan vehetetlen szerencsétlenség is. Értelmetlen hajcihő, heves ismétlésekben, amit a nemzésvágy nyers örökzöldje megfoszt a tragikum nagyságától. A megúnt ölelkezés afféle rémbohózat.
Hogy félnek egymástól az emberek!
Sokan a magánéletüket is valamiféle hivatalos életként élik.
Attól kezdve, hogy először éreztem érzéki vágyat, és megújra kapni akartam, hogy, mint mondani szokás, vágyam beteljesülhessék: égrekiáltó hülyeségeket követtem el. Valamit akartam, de azt nem kaptam meg, nem is kaphattam meg, hiszen AZ nem kapható, KÉNE, HA VOLNA, DE NINCS ÉS NINCS, érzéki vágyam - nem inkább a katasztrofális védtelenségem? - izgatottan elmerült egy másban, akitől valójában szabadulni akartam, testtel a test ellen, udvariasan. Közös tévedésünk beteljesedett: Annyira megkínoz, lesújt ma az egész. Jönnek az Illésék Szemesre, utána még Lellére is átmennek.
Ha én szél lehetnék…
Nincs mód jóvátenni, ami elmúlt.