pörgés és alkonyat

egy 2005 tájt elhangzott szabadelőadás írott változata - 3. rész

Volt egy másik kedvenc játékom is.

A sarkamra álltam, és addig pörögtem, amíg már nem tudtam, merre van a fönt és merre a lent. Ezt úgy játszottam, hogy kiálltam a szoba közepére, kitettem a kezeimet, és a sarkamon pörögtem, mind gyorsabban és gyorsabban, és közben azt kiabáltam, úszik a szoba, úszik a szoba, úszik a szoba, úszik a szoba! Mert a szoba, akkor úgy láttam, úszik körülöttem, a körvonalak összemosódnak, és nem is lehet megmondani, hogy én pörgök-e a szobában, vagy a szoba pörög bennem?

Mámorító volt, ragyogó.

Ezt is addig csináltam, amíg jól el nem szédültem és a földre nem rogytam. A két játék között csak az volt a különbség, hogy ezt általában másodiknak játszottam, mikor már futni fáradt voltam, de a szédítő játékot abbahagyni nem tudtam, és nem is akartam, még repültek és száguldottak bennem a képek, élesebben éreztem és láttam, érdekessé változott át az unalmas világ.

Egy ilyen nagy pörgés után az apám szobájában meghökkentő véletlenségből épphogy sikerült megkapaszkodnom a radiátorban, mikor az ablakon kipillantva, de még szédelegve rácsodálkoztam a szemerkélő alkonyatra. Mintha picikét sötétebb lenne, mint előbb. De még világos van. Vagy ez már sötét?

Most van sötétedés?

Van eleje annak?

Még belül pörögtem, fel voltam gyorsulva és átfutott rajtam, miért nem lehet látni, hogy mikor sötétedik? Biztos lehet látni, csak ahhoz idejében el kell kapni a pillanatot. Mint a radiátort. És összehasonlítani az előzővel. Amikor még valamivel világosabb volt. És így fogom meglátni, azt amit nehéz. Hogy sötétedik.

És akkor nekiálltam, volt bennem bátorság, megjegyeztem, vagyis azt hittem, megjegyzem, a levegő színét abban a pillanatban, ott túl az ablakon, és föltettem egy polcra vagy mit mondjak, magamban, aztán pislantottam egyet és újra megnéztem a levegő színét.

Határozottan sötétebb volt valamivel, mégse tudtam - még magamban sem! -  megfogalmazni, hogy mennyivel.  Nem tudtam összehasonlítani az előző pillanattal. Az már nem volt ott a polcon. Vagy mit mondjak. Holott odatettem. Most tettem oda. Láttam. Mégse tudom már.

A két pillanat különbsége - hogy is mondjam? - megjegyezhetetlen.

Hogy lehet az?

Hol az a pillanat, amikor megtörtént?

Hát láttam. És hol voltam akkor én, ha most már nem látom? Vagy hát hol vagyok most?

Amikor ezt látom.