Úgy is lehet mondani: 1957-ben marslakó lettem.
Kinyílt a szemem. Beláttam a probléma mélységeibe, holott nem voltam felkészülve rá. Beleéltem magam, lehet mondani, én beleájultam. Attól voltam és maradtam még vagy ötven évig beleájulva a magyar hétköznapokba, hogy úgy éreztem, ez a katasztrófa itt nem is gazdasági, kulturális, vagy történelmi természetű, nem is politikai. Annál sokkal mélyebb. Ez orvosolhatatlan. Utolsó stádium. Lehet élni benne, nem arról van szó, de nekem úgy tűnt, nem érdemes. Van, aki megszokja. De én nem tudom megszokni. De megszökni sem tudok. Feldmár se, csak úgy tesz. Valami állandó bujkálás van a szemében, ahogy az enyémben is. El tudom képzelni, el tudjuk képzelni.
Látni lehet.
Látszik a szemünkben: felismerjük egymást.
Ezzel magyarázom, hogy elég volt háromszor egymás után rámnéznie neki, ahogyan baktattunk ott, azon a kánikulai estén egymás mellett, harminc éve a József köruton. Hadartam, a magzati fejlődésemről szeretnék regényt írni, már vannak is bizonyos elképzeléseim a hogyanról, de élethalál-kérdés volna a számomra, ha elárulná nekem, ezzel Magyarországon nem foglalkoznak, hogy mi az, amit a magzat tud már, amikor még meg sem született? Mit vesz észre, mit hall meg, mit tud a valóságról? Nem levelezhetnénk?
Akkor jött haza másodszor ’56 óta, nem több mint egy hétre. Kurtán-gyorsan, idegesen, oldalról kétszer-háromszor a szemembe nézett, csak úgy mentünkben, jártunkban-keltünkben, az arcomba hajolt, többször is, megújra, mint egy komoly tekintetű, borzas, nagy madár. Végül azt kérdezte tőlem:
- Ráérsz ma éjszaka?
– Ráérek - dadogtam - Később is.
- Reggelig elmesélem, amit muszáj tudnod.
Felvetett fejjel rohant, én mellette: - Nem érek rá levelezni veled, most nyisd ki a füled – közölte, majd anélkül hogy a léptei sebességén változtatott volna, belefogott egy - de nem is egy! - nyolc különféle előadásba. Szemléltető skicceket firkált a házfalakra közben, volt neki krétája, nem tudom, honnan, de még kétszer nyomatékosan ajánlotta, hogy figyeljek. Ez rendes volt tőle. Bámész gyerek a lelkem. Közlekedési eszközök igénybevételére vonatkozó ötleteimet szóra se méltatta, hajnalig gyalogoltunk az orrunkkal előre.
Világos volt: rámnézett, és tudja, ki vagyok. Tisztában van a hibáimmal, ő sem titkolja a magáéit, neki is van lelke, noha egyáltalán nem akarja párhuzamba hozni az enyémmel, nincsen arra szükség.
Nem kellett beszélnünk egy csomó dologról. Erősebb vagyok, mint a félelmeim. Ő is. Ez a sok hátrányom között az előnyöm. Neki is. Megmutatta, mi volna a következő két-három lépcső számomra felfelé. Erre egy éjszakát áldozott, nem kevéssé azért, gondolom utólag, ha képes vagyok, lássam, az áldozat gazdagodás. Erősödés.
Azé a hajnal, aki fennmarad a másikért, hogy lássa.
Mire virradatkor eljutottunk a vári szobám nagyasztala sarkán a születési csata küzdelmeinek részletesen leskiccelt megvitatásáig, felsejlett előttem, hogy mi ikrek vagyunk mint ahogyan minden ember az ikre a másiknak, az a kérdés, hogy a placentájaként-e, akit később a szemétkosárba hajítanak, vagy túlélő-magzat szintén, életre ítélt.
A lebukott, aki felbukik. Most feljön.
Mivel ő már kiküzdötte magát a szemétkosárból, aznap éjjel a kedvemért a placenta szerepét választotta: le akart szakadni rólam, miután ellátott, ez a mester fok, ahol ő már akkor éjszaka-napozott, tehette, tudott vigyázni magára.
Mielőtt egyszer s mindenkorra kisétált volna az életemből, még felhúzott maga mellé.
Ráébresztett: ahova most felhúzott, azt a szintet már elértem, mielőtt vele találkoztam volna, azért is botlottunk össze, azért értem meg a szavait, én is ott vagyok, ahol ő. De hogy innen tovább tudok-e még mászni, ha most elmegy, vagy itt maradok, mint Harold Lloyd a felhőkarcoló 99.emeleti párkányánaka keskeny peremén, hát az rajtam múlik.
Az ilyesmihez nem levelezni kell, nem visszafordulni, kérdezősködni kell, hanem vállalni a többit, mindent, egyedül. Még nagyon sok van hátra, mire megírom a Könyvet. A magzat nem vár, amikor jönnie kell, akkor majd kijön, vagy előbb belepusztul. Azonnal azt teszi, ami nem a halál. Vagy meghal - ha nem életképes.
Nem könnyű azt tenni, amit spontán kell tenni; ha még nincs bennem annyi, hogy bármelyik éjszakámat habozás nélkül a a másiknak adjam. És ha bennem ez nem a vajúdás aktivitása, akkor még túl korán van, nekem. Neki nincs itt több dolga. Mondta, most megnézi a Napot a Várfok utca felől.
Kivilágosodott. Elment.