Minden pillanat egyben a múlt kezdete is: minden jelen - már mielőtt elmúlt volna – egy egész addigi világállapot lezárulása.
….azért az utolsó, mert utána már nem jön más. Az utolsó ember nyomán már mindíg csak az utolsó ember jön. Az utolsó ember él a legtovább.
„Ó jaj, eljön az idő, amikor az ember nem lövi többé sóvárgásának nyilát az emberen túlra, és ijjának húrja elfelejti a surrogást!/…./ Ó jaj, eljön az idő, amikor az ember nem szül többé csillagot. Jaj, eljön a legmegvetendőbb ember ideje, aki nem képes többé önmagát megvetni.” Fr. N.
Az utolsó időben él, melyet ha felválthatna egykor a saját eljövendő ideje, nem tekinthetnénk az utolsónak. De nem rendelkezik ilyennel. Épp a saját jövő hiányzik belőle.
A horizonton belül eső, látható jövő voltaképpen a jelen meghosszabbítása, ezt a jövőt a jelen még “megéri”. Az a jövő, ami e horizonton túl helyezkedik el, sosem jön el, mert emögött, meghosszabbított jelenén túl nincs semmi.
Ha a jelen nem indul el minden pillanatban a jövő felé, vagyis saját elmúlása felé, akkor valóban nem múlik el többé, de csak úgy, ahogy a múlt sem múlik el többé. A - magát az örökké eljövendőben lévő jövőtől elvágó - jelen múlttá válik.
Az utolsó ember voltaképpen nem most van, bizonyos értelemben sosincs jelene, mert szűntelen szökésben élve saját “átjárója” elől, megakadályozza, hogy benne jelen és lét jelen-létté egyesülhessen.
A lét az - a maga örök mozdulatlanságában - ahonnan /az utolsó ember/ megvetően lenéz a körben futó jelenekre, s a halott Isten képében tetszelegve teszi magának könnyűvé a “legnehezebb gondolatot”.
Miközben élete telik, folytonosan az örökkévalóság nem jelen lévő “szeletében” tartózkodik, őt csak megvilágítja a jelen fénye, mint egy holdat.
“Gyáva kézzel” tapogatódzva Ariadné fonalán, mondhatja, hogy “örök visszatérés van”, de nem mondhatja, hogy “örökké visszatérek”.
Tatár György: Az öröklét gyűrűje
Nietzsche és az örök visszatérés gondolata
Gondolat, 1989